Elveszett kincs

Rég nem írtam.
Gondolom, mindenki tisztában van vele, hogy a régi irodalom gyöngyeiből és a régi történelem emlékeiből aránytalanul kevés maradt meg, nagy részük elveszett. Addig rendben, amíg feltételezzük, hogy a legjava marad meg, a Homéroszok és Euripidészek, ám sajnos ez nem áll. Számtalanszor tapasztaltuk az ó- és középkorban is azt, amit ma, hogy az értéket nem olvassák, nem hirdetik, nem terjesztik/másolják, míg a minősíthetlen szemét ezer példányban olvasódik és marad fenn (mint Florus unalmas olvasónaplója Róma háborúiról, amit mindig azzal párhuzamban említek, hogy bezzeg Hannibál görög nyelvű memoárjai nincsenek meg).
Namármost, ha egyszer ez így van, akkor miért van az, hogy mi, akik ezt felismerjük, sem igyekszünk a megmaradt morzsákat napvilágra hozni? Legyek egész konkrét. Az előbb említett nagyokból Homérosz véletlen tényleg fennmaradt (helyenként utólag elqrva, hol másutt, mint Athénban, de ez most nem tartozik a témához), viszont Euripidész életművének még egyötöde sem, ha fel lehet fogni ennek a szónak a jelentését teljes terjedelmében.
És hogy vajon a legjobb ötöde-e?
Nem beszélünk soha a mintegy ezer egy-két soros töredékről, ami egyéb műveiből itt-ott idéződött és így megmentődött. Jó, a kétszavasakból nem lehet tudni, hogy miről és hogy szóltak. De például a Phoiníx című hajdanvolt tragédiájából talán érdekesebb idézni ezt a pár megmaradt sort, mint több száz ó- és újkori drámát egészben. (816. frg., ha jól sejtem, a címszereplő monológja lehet, miután hamis vád alapján megvakították).

Hiszen, ha néha láttam a városban egy
vakot, ki vezetőjét markolva rettegett
a rá leső véletlentől, megróttam én,
hisz addig nyomorult, míg távol van a halál.
És most szavamnak ellenébe én magam
szerencsétlen kerültem: életkedvelő
halandók, kik bár tízezer baj súlya nyom,
vágyódtok arra, hogy lássátok, jő a nap!
Az életvágy az emberben rögződve van,
az éltet ismerjük s nem értvén a halált
elhagyni a napnak fényét mindenki fél.

Lefelé tartó spirálba kerültünk: a példa bizonyítja, hogy az emberi történelem során többségében a sz** marad meg és a jó visszavonhatlan elvész, ettől igazolódik a szerző (és persze jelenleg általam ismert egyetlen méltó folytatója, Billy bátyánk — the undiscovered country, from whose bourn no traveller returns) életpesszimizmusa, amitől értékesebb lesz szemünkben elveszett szava, ami bizonyítja, d.c. senza fine.

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Nem bűncselekmény: a liberális esztétika Viszont gusztustalan

Dopeman proli ellen ejtették a nemzeti jelkép gyalázásának gyanúját.
Ezzel önmagában nincs semmi baj, ugyanis jelkép provokatív felhasználása és meggyalázása nem ugyanaz, és a határt nehéz (főleg alapműveltség nélküli sünöknek és jogászoknak) megvonni, jobb elengedni Dopeman prolit, mint Arany Jánost beperelni a Hasadnak rendületlenül / légy híve, oh magyar, / bölcsődtől majdan sírodig / ezt ápold, ezt takard! örökbecsű soraiért. Továbbá, ez az ember valószínűleg alapból csak proli módon tud megmukkanni, mint ahogy a cigányok nem tudnak ép fonetikájú magyar mondatot kiejteni, és a szájukból eleve káromlás a Hymnus minden sora (szerencsére nem is tanulja meg egyik se, egy sort se), tehát nem igazán ő felelős érte, illetve csak annyiban, hogy még él és beszél. (Ajánlom Dopemannek a kamalduli rendet, beléphetne, fejlődne tőle lelki élete, Rákóczi Ferenc is nagy hívük volt.) Harmadrészt, enyhén bizarr a magyarországi (nem a magyar!) jogrend, mert míg jogsértésnek értékeli az egyébként tényleg minden épeszű embernek szent nemzeti jelképek gyalázását, az ezeknél sokkal fontosabb és szentebb keresztyénség és Isten gyalázását nem. Tehát, az adott példával illusztrálva, ha azt mondja Dopeman proli: "megbűnhődte, b*meg, ez a nép, b*meg, a múltat s jövendőt, a k* anyját", az törvénysértés gyanúját veti fel, ha azt mondja X., "***sza meg az Isten", az nem. No, amíg ez így lesz, addig nem is lesz rend Magyarországon.
Persze, most jöhet egy demokrata maki azzal a dumával, hogy az utóbbi cselekményt annyi ember követi el annyiszor, hogy a kriminalizálása nem lehetséges, de ez maszlag, a bűn bűn volta független attól, hogy hányan követik el, és ha volna ránk mérve büntetés, mindjárt századannyian követnők el (beleértve persze engem is...) A cselekmény tömegessége miatt kétféle büntetést tudok elképzelni, botozást és pénzbírságot, az előbbi azonnalibb hatást hoz és humánusabb, mert nem sújt ártatlan családtagokat is, az utóbbi viszont esetleg egyensúlyba is billentené a költségvetést legalább erre az évre.
Ezzel együtt a hír messze nem öröm, és nem kelti a jogbiztonság érzetét, ellenkezőleg arra hívja fel a figyelmet, hogy jogegyenlőség még annyi sincs, mint hittük, nemcsak a cigányok, buzik etc. kivételezettek, még egy egyszerű balos proli is több joggal bír, mint egy jobboldali értelmiségi, mert míg a nemzeti jelképet praktice nem lehet neki gyalázni a magyar sünség értelmezésében, addig a semmilyen törvény által nem védett EU-zászló megsemmisítését ugyanez a sündőrség minden törvényi hely híján is bűncselekménynek értékeli.
De ez már nem Dopeman proli felelőssége, ő csak él lehetőségeivel, éljen egészséggel, rögtön olvasom ugyanazon oldalon, ahol a hírt találtam, az alkalomra írt üzenetét a jobboldalnak:
Vona Gábor azt üzente:
elfogyott a regimentje.
Ha még egyszer azt üzeni,
a Gárdába be kell állni,
éljen a sok lófaszjóska,
éljen a szélsőjobb!
Fuck You!
Teljes mértékben nyugodt vagyok tőle, mindenkinek joga van a világon ugatni, állítólag nem is hallik az égbe (bár ezzel kapcsolatban létezhetnek ellenérvek), kaptam én már jóval durvábbakat is, csak hát az a helyzet, hogy a verselésre megindul a pavlovi reflex, és azonnal válaszvers jut az ember eszébe...
Dopeman proli azt üzente,
ő a város eszementje.
Ha még egyszer azt üzeni,
Vonát neki le kell sz*pni,
éljen Fletó meg a másik,
de ne sokáig!
Sajnálom, kartárs, de az enyémnek sokkal jobb a ritmusa. Tudod, a dalszövegíráshoz is kell némi tehetség...

Amit persze ők, a liberálisok, a maguk szája íze szerint osztanak ki, és az a tehetség, akit ők elismernek, dehát ez tkp. más téma. Szerencsére itt áll előttünk a nyilvánvaló cáfolat e csúcstehetségű zenebohóc személyében, aki sztár, míg fanyalgó nekrológjaikban Csurka Pistánkat ők, az önjelölt véleményformálók, "kismesternek" minősítik. Persze ha az, az még mindig százszor magasabb polc, mint ameddig az egész baloldali irodalmi elit valaha el tud jutni, de sajnos drámaíróban véletlenül nemzetünk épp oly szegény, hogy szép esély van rá, hogy Pista bátyánk a valaha élt legnagyobbnak bizonyul. Jaj, mit is beszélek! Hiszen közben épp ünneplik zseniális liberális drámaírónk és pre-Schmittpálunk, Göncz Árpád kilencvenedik születésnapját.
Boldog születésnapot, elnök úr! Köszönjük életművedet, a sok szép leiterjakabot, köszönjük A Gyűrűk Ura elcseszését, miáltal sikerrel rászorítottál sok-sok lusta magyar embert, hogy folyékonyan olvasson angolul, mert magyarul olvashatlannak bizonyult, és különösen köszönjük azt a zseniális megoldást, hogy az I never thought mondatot így fordítottad: Mindig tudtam. Többi megoldásaid is csodálatosak, bumfordi poénkodásoddal, aminek köze nincs az eredeti komor, harcos keresztyén-radikális antiindusztralista hangneméhez, de helyhiány miatt ezeket hadd ne soroljam, általában ilyesmik, mint hogy az angol silken és silver szavak közti szemantikai különbséget nem tudod érzékelni, amit ha talán zord és kegyetlen dolog is elvárni egy műfordítótól, azért azt a kib... hogy is beszélek én, böszme szótárat kézbe lehetett volna fogni.
Dehát, mint tudjuk, a baloldali irodalmi elit tökéletes és életműve örökérvényű.
Illyés Gyula is mondott valami ilyesmit: ott áll sirodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál!
Na ja, ha hagyjuk. De egyszerűbb, ha mi hozzáértők mondjuk meg, hogy mi az esztétikai érték, és többé nem hagyjuk, hogy ők belebeszéljenek.

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Work in Progress 12.

— Szép háború volt — mondta halkan, aztán lehunyta a szemét, csöndesen vihogott tovább, lázas, összefüggéstelen képek kergetőztek szeme előtt végtelenül, egész életéből, formátlan fényalakokkal, szárnyas démonokkal, kisgyerekkori állatkákkal, fájdalommal, tűzzel és viszketéssel, és az Úrnője fényes alakjával vegyest, nagy kagylóban ülve, a mezőn táncolva a Charisokkal, foltos párducon lovagolva és annak nyakába simulva – a farka mint egy lusta kígyó kujtorgott a levegőben –, az ő arcát simogatva, Helenét kézenfogva vezetve, és nevetve, és nevetve, és mosolyogva, és kacagva rá.
Az orvosok megbeszélése alapján felcipelték a thymbrai patak forrásához, amellett fektették le, megint az istennő ölébe. Az az eloszlás alakult ki, hogy Alexandros balján, amerre tudott mozogni és látni, az istenek ültek-álltak, jobbja felé Aineiás és segédtisztje meg a testőrök, előtte állt és nézett le rá Apollón Úr mozdulatlanul. Aphrodité a hideg vízzel és a Tenger érzetét sugárzó kezeivel, az Apollón-szentély gyógyszertárából hozott tiszta gyolccsal borogatta, még valami csillapító kenőccsel is kente, ami azonban semmit nem ért. A láza még mindig egyre szökött felfelé, az egész testére kiterjedt, még az ujjaira is, sötétvörös volt a feje és melle, nem lehetett mihez hasonlítani, ilyen hőfokot még nem mértek máson. Félig öntudatánál volt, de alig figyelt, időnként dobálta magát és időnként le kellett fogni, hogy ne karmolja a saját hasát és nyakát. Megérkezett a felesége félőrülten, zokogva és csapkodva, még soha senki nem látta zilált hajjal, hát most láthatták (még így is ő volt a legszebb Trójában). Őt felismerte, üdvözölte is, nevetett rá, és megsimogatta, sőt belemarkolt a dekoltázsába, de nem engedte neki, hogy az ölébe vegye, rángassa, dédelgesse és rázokogjon a bőrére, hanem hátrébb parancsolta és még szorosabban az istennőhöz bújt. Azt is megtiltotta, hogy hangosan üvöltsön, a teljesen magából kifordult szép királyné ott kuporgott hátul és némán zokogott, az egyik Erós és a két szolgálóasszony támogatták hátul, úgyhogy nem is lehetett kibogozni, kiéi a szárnyak, övéi vagy az ifjú istenéi.
Már késő délután fele járt, csúnya hideg volt (tiszta ég és szélcsend, halvány dagadó holddal), bár Parisnak ez már teljesen mindegy volt.
Aztán kivonult Trójából maga az anyakirálynő is, támolygott, az ő ősz haja még kuszáltabb volt, Panthoos főpap és Theánó főpapnő támogatták valahogy – a két öreg a harmadikat –, ő hang nélkül, befelé zokogott, eltorzult szájjal, úgy fogták vissza, hogy ne boruljon rá. Őt is felismerte, megint összeszedte magát, abbahagyta a hallucinálást és röhögcsélést, még félig fel is ült és komolyan, királyhoz illően szólalt meg.
— Anyám. Azt álmodtad, fáklyát szülsz, és ez így is van, elégek. Égek, látod. Szó szerint. Nem jelkép. Nem kell megfejteni az álmaid. Pusszantom Kassandrát. — Egy pillanatig pihent. — Azt nem tudom, Tróját is elégettem-e, valószínűleg igen, majd elválik. De magamat biztosan. — Amikor az anyja viselkedésén semmi változást nem észlelt: — Légy büszke rám. Én voltam a legnagyobb fiad. Jó, hogy nem öltetek meg. Én voltam Trója történetének legnagyobb harcosa.
Úgy érezte, nem bír tovább támasz nélkül, vissza kell az Úrnőre, Úrnőbe, megpattan a feje, még az ép szemgolyója is kifolyik a fájdalomtól.
— Anyám, megbocsátsz, ne itt sirass a térdemen. Én most nem foglalkozom már veled, most a másik anyácskám vigyáz rám, akit régebben ismertem náladnál és aki még jobban szeretett. Menj arrább. — Aphrodité hasának döntötte a fejét, és felfele fordította, úgy nézett az arcára, tátott szájjal, nem lehetett eldönteni, most nevet, csodálkozik, szerelmes ámulatban van vagy éppen lehelli ki a lelkét és hal meg.
Hekabé nem volt hozzászokva, hogy parancsot kapjon, és Paris fiának nem is volt elvi joga parancsot adni neki, nem akart engedni, de Panthoos pap érezte a mellette álló istenének egyetértését, és felségsértés ide vagy oda, Theánóval akarata ellenére hátrább ráncigálták, ott ült és sírt tovább némán vagy egész halkan vinnyogva, nyálzó tátott szájjal, és Theánó is kényszeresen sírt vele, bár Parist ő iszonyatosan utálta; egy idő után Helené is odaborult, Panthoos meg némán ült és borongott, Aineiást nézte és az járt a fejében, elhagyják-e az istenek a várost, leég-e az Paris sírján végleg, és mi lesz a családjával, a szentélyével meg Hekabéval, és ki lesz a király végül. Ha még lesz egyáltalán.

Déiphobos és Helenos egymással szemben álltak a királyi trónterem ajtajában, és lihegve nézték egymás arcát. Felfordulás volt. Intézkedni kellett volt, küldöncöket küldeni, a királyi orvost szólítani, elnyomni egy kitörőben levő lázadást, méghozzá úgy tűnik, pontosan olyan lázadást, ami végettük tört volna ki, “na végre hogy vége az Alexiaigosnak” meg hasonló morgásokkal, és olyan katonákkal, akik arra eresztettek el utalásokat, hogy kizárnák a haldokló Parist a városból és az ő vállukra terítenék a vezéri köpenyt, meg hogy Kassandrának bikát áldozni kéne Athénénak, és egymást nézték akkor is, melyikük hajlandó végre lépni: végül Helenosnál szakadt el a cérna, és akkor, amikor egy járőrparancsnok a fegyveres faljárőr élén odalépett hozzá és döngve tisztelgett, majd megkérdezte, hogy Fenséges Uram nem adna-é végre utasítást, hogy a nőt megragadják és kicipeljék a danaos hajókhoz. Helenos kalodába záratta az őrparancsnokot a Skaiai-kapu előterében, a főúton, de alsó ajkát fogával marcangolva érezte, hogy Déiphobos nézi és azon mereng, vajha mért akkor szánta el magát cselekvésre, amikor Helené szóbakerült. Természetesen Helenosnak is feltűnt a saját sajátos viselkedése, és kezdett nem merni ikerbátyja előtt moccanni vagy beszélni.
A Hattyút végülis egyáltalán nem ők riasztották, hanem Pammón öccsük, Hekabét egyikük sem merte, viszont keresték a nagykirályt, ám hiában, és Hekabé ebből megneszelte, hogy nagy baj van, kiszaladt a szolgáló asszonyaitól kísérve a szent útra, kérdezősködött, minden fel volt bolydulva, és senki nem felelt neki semmire egyértelműen, viszont látta, hogy Panthoos főpap bevisz egy tárgyat Apollón templomába, amiről határozottan az villant az eszébe, hogy ez egy íj, egy elefántcsont íj, ami – végül megragadta legfiatalabb élő fia, Polítés kezét és tőle könyörgött, hogy mondja el már, mi van, és Polítés összevissza és pontatlanul vallani kezdett. Utána Hekabéval nem lehetett bírni, rosszullett az Apollón-templom kapujában, és később fiainak tiltása ellenére kikísértette magát a kapun a papokkal, Polítés vele akart menni, azt viszont ő zavarta vissza.
Ettől még Priamos nagykirály mindig nem lett meg, miközben egy csonka királyi tanács (értelemszerűen király és lágetés, valamint Panthoos, a papnők és Anchísés nélkül) a terem előtt az utcán topogott és motyogott, és Úkalegón kérést intézett Déiphoboshoz, hogy vezessen már le egy ülést. A királyi hírnök lenn volt a mezőn. Végül mégis Úkalegón volt az, aki meg tudta határozottan mondani, hol van a királyok királya.
Elképesztő.
Priamos nagyúr mikor sütni kezdett a nap, és Paris elhagyta díszes kíséretében, párducbőrében a várost, kivitette volt magát a másik irányba, a Skaiai-kapun az apatikus, bolondnak tartott Andromaché és a másik elmebeteg nő, Kassandra karján, dupla bundába takarózva a hideg ellen, és azóta a királysírok közt, Hektór sírjának bejáratánál ült és nézte a befalazott ajtót, némán.
Egy féltucat testőr vigyázta, ami semmire nem elég, és szemtanúk szerint hazafelé menet Agamemnón nagykirály egy jóval nagyobb mykénéi egységgel el is haladt mellette és az egységből kiválva oda is ment hozzá, némán a vállára tette a kezét, majd képes volt és végigsimította Kassandra karját, aki összerázkódott és nem szólt. Utána a mykénéiek sorfalat álltak baloldalt, amíg Neoptolemos myrmidónjai is visszakószáltak, és paisdöngetéssel akadályozták meg, hogy a vörös kölyök kilógó nyelvvel és véreres szemekkel, fegyveresen odaszaladjon.
És Priamos nagyúr nem reagált sem az első, sem a második követre, és most Helenos és Déiphobos azon filózott, hogy személyesen kellene kimenniök, de mit mondjanak és mit akarjanak.
Olvastak egymás gondolatában.
“Végre — gondolta Déiphobos. — Tizenhány évig volt ez a lidércnyomás, és vége. A rabszolgafiú! A birkapásztor, és ő lett nálam előkelőbb. Zeus atya, fenn az Ídán, lassan őrölnek malmai, de végre véget vetett a hybrisnek. Nincs Aigilaikasos.”
“Örülsz? — gondolta Helenos. — Örülsz, hogy megszabadultunk? A gőgös rabszolgától, aki korbáccsal vert meg engem? De mit örülsz, hiszen közben meghalt a bátyánk, és összedőlt a városunk... és a bátyánk nem a birkapásztor miatt halt meg, hanem a te hülyeséged miatt, és így kellett térdenállva, összetett kézzel könyörögnünk az isteneknek, hogy tartsák meg a párducos szépfiút, mert olyanokat tett a városért... mert összeomlottak a danaosok, ha ő ott volt, és most hogy mit csinálsz nélküle.”
“Mért vertek meg veled az istenek, gyáva és hazug ikeröcsém — gondolta Déiphobos. — Mindig, mindig vádaskodtál és irigykedtél rám. Te nem tudod védeni a várost az Aigilaikasos helyett... én talán... én se biztos. De mit érdekel ez téged! Azon jár az eszed, hogy kettőnk közül ki a lágetés.”
“Van pofád Aigilaikasosnak nevezni magadban — gondolta Helenos. — Ki van írva az arcodra. Pedig vinnyogva menekültünk előle, amikor csak egy karikás ustor volt a kezében, nekünk meg kard... és megölte a Skaiai-kapuban, arccal a fekete porba buktatta az istennő fiát, aki előtt egyikőnk se tudott megállani. Aki megölte volt még Hektórt is. Hybrisről pofázol – és a leggőgösebb bűnt vesszük magunkra, amikor így gúnyoljuk ezt a rabszolgafiút, aki meghal helyettünk.”
“Mért, mért lelkizel, te félbesikerült pap — gondolta Déiphobos. — Mért állítasz meg a cselekvésben? Ha te nem vagy, már benn lennék a trónteremben, ott ülnék a széken. Ha te nem nézel ilyen vádlóan, már berohantam volna Őhozzá, az Asszonyhoz, és leszaggattam volna róla a döglődő rabszolgaférje ékszereit. És nem tehetem, mert látom rajtad, hogy kitalálod a gondolatomat, és ki tudja, micsinálnál ellenem, ha tennék valamit.”
“Imádnunk kéne a néhai Aigilai... a néhai Alexandros urat, amiért megóvott minket egymástól — gondolta Helenos —, amiért egyformák lettünk előtte és együtt tudtunk cselekedni. Most mit fogsz tenni? Elém törsz. Megfosztasz a jussomtól. Rohadt tizenkét perc idő miatt, amennyivel idősebb vagy. És ha nem hagylak, ha megteszem, amit kell, ha én megyek be a Szépséghez, akkor testvérgyilkos vagyok. Mint te, akit persze nem zavar.”
“Arcára van írva — gondolta Déiphobos. — A gyáva, sunyi alteregómnak arcára van írva az irigység, és az önimádat, a szentség, hogy ő tiszteli a döglődő Alexiaigost, hogy ő hű fivére, és hű fia atyánknak. Te nyavalyás! Ha te tudnád, hogy mennyivel inkább tisztelem én! Te nem is tudod gyűlölni, te csak nyafogsz azon, hogy voltál olyan hülye és beleszaladtál az ostorcsapásba, de én, én mindenkinél inkább gyűlölöm, mert én tudom, hogy mekkora harcos volt és nem fogok a nyomába érni, ha egyedül védem is Tróját az egész sereg ellen, amikor már mindenki meghalt. És te irigykedel, aki egész életedben nem merted előreverni magad, azzal kezdted, hogy hagytad, hogy hátrarugdossalak és én bújjak ki először.”
Végül Déiphobos szánta el magát a szólásra, aminthogy mindig ő volt a cselekvő fél.
— Én nem tartok most tanácsülést — mondta. — Azzal vádolnának, ami... ami úgyis bekövetkezik. Te is azzal vádolnál, hogy siettetem.
Helenos felvetette a fejét és horkantva, mélyen szívta be a levegőt.
— Mi következik be?
— Meghal.
— Alexandros meghal, igen, de ez nem rajtunk áll. De azt nem tudod, ki lesz utána.
Déiphobos nekivetette a hátát a falnak, minden porcikája megfeszült. Nem is lélekzett.
— Bizonnyal apánk elsőszülött fia az utóda.
Helenos annyit kimondott, “És te most...”, aztán a többit nem merte hangosan: “...örülsz, hogy Hektór bátyánk halott.” Végül kisebb csönd után úgy fejezte be:
— Erről apánk dönt, és őt kell értesítenünk.
— Majd — mondta halkan Déiphobos.
“Nem mered?”
“Képes vagy kétségbevonni magadban, hogy én vagyok az elsőszülött?”
“És te még most is az utamban állsz. Ők halottak, te meg itt állsz.”
“Nemde, ez is nagykirály akar lenni. Tudja is, mi az. Istenem, szegény Hektórnak odaadnám, egyedül őneki... de ő nincs. Nekem kell!”
“Apa se fog tudni jól dönteni. Csak ha nekimennék a késsel, mint Thébaiban a két király, hogy az egész város elpusztult bele.”
— Helenos — mondta hirtelen egész halkan Déiphobos. — Addig örüljünk, amíg ez a kettőnk ügye. A... Skamandrios még pici gyerek... és köszönjük meg Hérának, hogy az Aigilaikasos...
— Ne, ne ezt a nevet. Most ne. Nem félsz az Erínysöktől?
— Hogy Alexandros bátyánk magtalan volt.
Helenos kutatva nézte: lehet, hogy nem minden gondolatát látom rajta? És ő se rajtam? Fázni kezdett és izzadt, az arca elvörösödött kissé, ahogy végigfutott rajta a gondolat (amit minden nap és minden éjjel többször végiggondolt évek óta, de eddig nem hihetett el).
— Igen. — Suttogott. — Gondoltál már rá?
— Mire?
— A régi időkben volt egy jogszokásunk... ha magtalan halt el a férfi, az öccsének volt joga örökölni feleségét... hogy a meghalt fivérnek támasszon magot.
Déiphobost a régi hagyományok nem nagyon érdekelték, így nem tudta eddig, hogy ami szíve első vágya volt, arra valaminemű jogalap is létezhet – a gondolat most mindenét áthatotta, a keze ökölbe szorult a kardmarkolatán és az övén, és csak azt sajnálta, hogy nem ikeröccse torkán. Kihúzták magukat, komoran néztek egymásra, aztán szótlanul fordultak el, és indultak a kapu felé. Úkalegón kiabált utánuk, hogy mit tegyen, de akkor és ott nem is feleltek.

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Nemzeti Galéria-vita 4.

Jelentem, a Nemzeti Galéria-vita átlépte a százas olvasószámot, ezzel egyébként messze a blog rekordját hozva.
Nem gondoltam volna, hogy ezzel még foglalkozni fogok, de kell, és nemcsak avégett, hogys most köszönetet mondjak olvasóimnak az érdeklődésért (mint kiderült, többen voltak, akik kifejezetten a vita előadóinak nevére keresve találtak meg, igaz, volt egy olyan balfácán is, aki "csőgörény fagyás" szavakra keresett rá :) ), hanem azért is, mert vannak új fejlemények.
A teljes vita szöveghű, magnó alapján készült leirata megtekinthető itt. Jó érzés végigolvasni és kontrollálni, hogy a saját helyszíni jegyzetem tartalmilag lényegében pontos; egy szempontból talán még mindig többet tud, hogy a közönség reakcióira is utal, amire az átirat nem nagyon.
Közölték a három előadás szerkesztett változatát is, itt. Ezt kevésbé érdekes végigolvasni, Róka Enikő és Endrődi Gábor írásban is meglehetősen pontosan visszaadták szóbeli gondolatmenetüket. A közepén Vécsey Axel dumája viszont megkaphatja a "minősíthetlen szemtelenség" prima primissima díját, mert nem is hasonlít az elhangzott "előadáshoz", nemcsak abban, hogy 15 000 "ö" töltelékhangot kihagyott belőle, hanem abban is, hogy a vitapartnerek által okkal kifogásolt nyilvánvaló szakmai hibák jelentős részét utólag javította (külön utalás nélkül), és volt orcája a körítésben azt mondani, hogy "időhiány" miatt nem volt pontosan ezzel azonos az elhangzott előadás, amelynek kínosan húzta az idejét, egy óránál tovább, mikor már látnivalóan rég semmi mondanivalója nem volt.
Ezzel együtt, a pontos dokumentáció nagy orrbaverés nem elsősorban neki, hanem a kormányzati megbízónak, akik eddig azt hihette, hogy dumálhatnak gátlástalanul bármit a Galériáról, úgyis ő fogja meghatározni, mi volt a múltban. Hát nem. És ahogy Arany János mondotta, de most bezzeg baánja már...

A nap másik nagydíját kétségtelenül a Hírcsárda kapja, amelyet egészen rendkívüli módon megszállt az ihlet, és egy sor nívódíjas álhírt közölt az utóbbi két napban. Noha már nem tudom, melyik nemzeti portál ledorongolta, amiért gaz libi kegyeletsértéssel emlékezett meg a Csurka haláláról, nekem inkább úgy tűnt, hogy az önsorsrontó vadmagyar idiótákról adott egy találó látleletet ennek örvén, aminek humorát szegény Csurka talán még élvezné is; ugyanakkor teljes erővel rácuppant az idióta cigányokra, akik luxusterepjáróval szakadnak be a Balatonba — ugye érdekes a kontraszt az én előző bejegyzésemmel, dettó a Balaton jegéről. (Persze, ezen röhög az egész ország, és végre okkal. Én inkább sajnálom, hogy nem ötszáz méterrel beljebb roppant a jég, és akkor végre lenne néhány új Darwin-díjasa kis hazánknak, másra ez az állatfaj úgysem jó.) Ma hajnalban aztán ráteszi a koronát azzal, hogy a nap idézetét Krisztyán Tódortól hozza... ez az, amit nem lehet felülmúlni, mert itt már magaskultúra-közvetítés is, nemcsak gyilkos szatíra.
És mégis lehetett. A nemzeti összesz**ás rendszerének, sőt az egész EU-nak egyetlen mondatban az eddigi legpontosabb látleletét adják Megdőlt a 90 fokos derékszög-rekord! című hírükkel, majd alatta az Ismeretlen Kommentelő, mint Robin Hood, belelő a tízes közepén álló nyíl közepébe a maga egy mondatával: "Orbán Viktor osztható nullával."
Kész.
Okatootáia kormánya megbukott, legfeljebb még ők nem tudják magukról.

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Hóvihar nekrológgal

Ma kirándultam, a Balatonnál voltam, mert korcsolyázni igazából csak szabad természetben jó, és e télen kb. most volt erre először lehetőség.
Azóta fáj a kezem, ez azért van, mert elképesztőek voltak a viszonyok: olyan erős, orkánszerű fölszél seperte a havat, hogy többször egyszerűen felfordított, és rendszerint a csuklómra estem, hogy ne a hátamra essem. Főleg akkor, amikor belefutottam egy-egy térdmagas hófúvásba az egyébként lesöpört tükörjég tetején, amely felett mint a könnygáz, úgy füstölt hosszú sávokban délre a hó. Szél ellenébe, befele menni csak a legnagyobb nehézségek árán, redőnyözve lehetett, kifelé viszont lábmozdulat nélkül olyan gyorsan sodort, hogy az már balesetveszélyes, így maradt az oldalirány (két hófúvás közt), ami amúgy is hosszú távon egyedül reális, mert még voltak nyílt vízfoltok, és a tükörjég is helyenként kínosan vékony volt, nagyokat reccsent és kluttyant alattam.
Nem, nem féltem, mert ismerem a nemes zöld vizet folyékony és szilárd állapotban is, és mindig tudom, mire számítsak tőle. Meglepni nem tudott még soha igazán, még a víztölcsérrel se két éve.
Nem azért, mert olyan bátor vagyok, ha például katyusával és vadászpuskával lőnek rám, rendszerint félek.
A csúcsa az érzésnek az volt, hogy egy idő után vissza kellett menni kendőkért, és az arcomat is bekötni, szinte mint egy csadorba, és föléje egy kapucnis pólót húzni a nyakamra, és arra még a báránybőr sapkát, mert kiharapta az arcomat és semmit nem láttam. Igaz, utána sem, de az úgy kevésbé zavart, viszont a kendő — nem viccelek, és nem szándékosan vagyok gusztustalan — öt percen belül vastag, kemény páncéllá fagyott csordultig nyállal és takonnyal.
Mintegy másfél órát bírtam, aztán áttértem a szánkózásra.

Tehát el akartam szabadulni az emberi világtól, és erre nem ma távozik el közülünk Csurka Pista bátyánk! Tegnap épp gondoltam rá, hogy megírjam-e, aztán nem láttam fontosnak, hogy most jövök rá: a Kurucinfó épp Apám utolsó születésnapján született, és mintha csak átvette volna a stafétabotot. A világ időpontjai furán egybeesnek.
Én csak kétszer-háromszor találkoztam "a" Csurkával, akkor se különösebben mélyen érintkeztünk. A Szeptemberből kapott tőlem egy dedikált példányt. (Nem kérdeztem meg, elolvasta-e, de felteszem, igen, mert ő aztán igazán értelmiségi ember volt.) Így hát nincs róla személyes mondanivalóm, csak azt tudom, hogy egy olyan időben, amikor mi, a köztársasági f*sba be nem simuló magyar emberek 0,7%-ot jelentettünk az országban a leadott szavazatok tanúbizonysága szerint, ő volt az, aki egyedül felemelte a zászlót. Irgalmatlan sok beszédet mondott, amelyek jó retorikai művek voltak, de majdnem mind ugyanazt mondta, ezért egy idő után már bele se hallgattam; egy beszédére fogok örökké emlékezni, amit utoljára mondott az MDF-ben, mielőtt kizárták. Jó egyedül! — így kezdődött a beszéd, és nem sok igazabbat hallottam még. Talán valahol, valaki még őrzi, nekem nincs meg se leirata, se hangja. Nem sokkal utána sorban kizártak minket, Reiner Pétert, stb., én csak angolosan behúztam magam mögött az ajtót, és meghajtottam fejem Apám előtt, aki Csurka Pistánál is okosabb lévén, megmondta nyíltan, soha semmilyen politikai szervezetnek nem hajlandó feliratkozott tagja lenni, csak külső szakértője. Jó volt neki egyedül. És az igazi harcosok többnyire azóta is így vannak, egyedül.
Azonban Csurka Pista bátyánkkal Isten nagyon kegyes volt, mert megengedte neki, hogy az általa el-elhintett kapormagvakból egy egész nemzedék nőtt ki, és a munkássága értelmes részének száz és száz folytatója lett még az ő életében. Akkor is, ha a nem értelmes része, a Vitya előtti ostoba meghódolás volt az utolsó korszakának a jellemzője, ahova soha nem fogjuk követni.
Ugyanis megesküdtünk a Hősök terén, ahol Vitya is ott állt és aggresszív baromságokat beszélt mindenféle agyagról (amibe saját idesapját és a logika szerint önmagát kívánta bedöngölni): "Rabok többé nem leszünk!"

U.i. 1. És mivel egész nap a magyar vidéket jártam, tapasztalatból mondhatom, hogy az összes vidéki utaknál sz**abb, járhatlanabb, veszélyesebb állapotban volt itt ex-Demszkygrádban (holnap tán Rogánisztán?) a Thököly út.
U.i. 2. Kéne nekem egy nap, és végre átdefiniálnám a bejegyzéscímkéimet, mert illogikusak.
Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Work in Progress 11.

Aphrodíté és kísérői szótlan bólintottak, Polydamás intett az embereknek, és azok átvették a királyt, egy-kettő-hórukk, beletették a hordszékbe, és már fel is emelték. Phoibos Apollón bánatosan megrázta a fejét.
— Én hírvivőt küldenék — mondta.
— Az kétannyi idő! — kiáltott vissza Alexandros. — És ki tudja, mit mond és hogyan! Én, én ott leszek, látni fog, én beszélek hozzá, megkérem, mindent tudok róla, mindent megtehetek! Még akár...
— Hát éppen ez az — felelte az isten. — Hogy ott fog látni téged maga előtt. Ugyan miért tudnók kiszámítani, mit fog csinálni. Hiszen nő.
— Ott lesz a Tenger Úrnője is velem! Ugye? Ugye? — könyörgőn fordította fejét a védelmezőjéhez, aki most is vizes kendőjével törölgette a fejét.
— Talán sokkal jobb lenne, ha nem lenne szerelmes beléd — mondta Apollón egészen összezárt szájjal. — Ne legyen igazam, de hátha élvezni fogja, hogy ott bekrepálsz neki.
Paris legyintett, intett Polydamásnak és azok elkezdtek vele futni a szekérúton Thymbra irányába és azon is túl – már közben adta ki a rendelkezéseket Atásnak és Helikáónnak, hogy milyen hírt vigyenek Trójába, és hova hozzák ki elé Helenét –, illetve versenyt futni, mert most Odysseusék is aktivizálták magukat, Odysseus akart először a nagymellű nimfához érni, akire gondolta, van némi befolyása, hogy jó irányba kondicionálja. Csak ravaszan, okosan, nőről van szó.

Odysseus előbb ért oda, mert ő csak bicegett és fájt a térde, nem volt béna. Arról nem is beszélve, hogy három és fél stádium után arra kocogott egy pylosi katasztrófaturista-raj lovon, Thrasymédés királyfival az élen, és tőlük kölcsönbe elkobozta a lovat. Ahhoz azonban nem ért eléggé előbb oda, hogy igazán el tudja mondani, mi a helyzet, sőt a nimfa éppen fürdött, és mire hajlandó volt elővakarodni neki a levendulaszagú dézsából, addigra már nem is neki vakarodott elő, és az ithakai a pásztorkunyhó háta mögé bújt a hideg bozótba embereivel, mert elölről a királyi hordszék jött föl Oinóné teljes elképedésére, aki kiejtette a kezéből a gyógyolajos szelencét, amivel éppen készült nyakát és mellét bedörzsölni.
Egyedül volt a házikóban – házikó! kunyhónak is alig lehet mondani, amely főleg a Skamandros és a Kebrén gyékényéből volt fonva, lényegében két ferde fal vagy inkább tető, hátul egy rekeszték, és kívülről őszönte sárral tapasztva, mely tavaszra letöredezett, s így nyaranta kellően szellőhűs lehetett. A ház hátához a szárnyék tapadt, amiben most a kecskék aludtak, de pásztora most nem volt a nimfának. Belül egyik sarokban nyílt tűz és konyhaedények, kémény nem volt, csak egy kaptárszerű fatetővel lefedhető tetőnyílás, a másikban a nagy franciaágy vagy inkább vacok a földön, illatos szénával, kakukkfűmorzsával és hasonlóval tömött dunyha alul s ilyenkor télen felül is, harmadikban a nimfa szövőszéke, amin a belső falakat mindenütt elborító szőnyegeket szőtte. A maradék helyet a szárított gyógynövényes és gyógyolajos állványok töltötték be, s most a tűzhely mellett a nagy dézsa állt, amelyben fürdött; a visszataszító kis hajlék, aminél Priamos pásztor-rabszolgái is jobban háltak, vastagon gőzölgött csodálatos illattól, amitől mégis olyan vonzóvá vált, mint egy királyi palota.
Paris kissé megkönnyebbülten lélekzett az illatoktól, és valami nosztalgiával nézett az odúra, amelybe évekig mindennap betért volt teázni, kecskesajtot enni és egy jót fetrengeni a dunyhán Oinóné jóillatú teste fölött, többnyire inkább alatt. Pontosan ez a szag volt akkor is, de a kutya tudta akkor, hogy az élete múlhat ennek a tömény belégzésén. A szag nem változott. A nimfa se. Igazából a fene tudta, nimfa-e, egy magányos lány, aki egy forrásnál élt az erdőben és azt állította, hogy a folyó az apja, de az, hogy ő se öregedett egy évet sem azóta, akárcsak a Hattyú, emellett szólt. Sőt, az odú se sokat változott, minden természeti törvény ellenére nem dőlt össze azóta se, bár romlott az állaga, amióta a kamasz Paris már nem javította a pusztuló vázgerendákat és gyékényeket. A rendetlenség még nagyobb volt.
Feltehetőleg azóta is folyamatosan voltak rászáradt ételmaradékok a nimfa három-négy edényén, amelyet képtelen volt rendesen elmosogatni, de ez most és itt mindegy volt neki.
Ó szent Smintheus isten, ezeket a szagokat!
Oinóné dermedten állt, félig becsavarva egy törülközőbe, libabőrös volt a hidegben, aztán tétován lehajolt a szelencéért, amelyből a java kifolyt; még a törülköző fele is lebomlott, az egész királyi kíséret láthatta a fél fenekét és a melle nagyobb részét. Kisebb részét és az arcát vastagszálú, dús sima barna haja, amely a derekáig legalább ért, eltakarta.
Amit ő látott, az viszont más volt, mint rég: egy harmincas, erős férfi, Apollónhoz hasonló, aki iszonyatosan tele volt vérrel, kívül rászáradva, és belül vöröslő lázzal égetve, szakadt katonai ruhában, melyből szőrös melle kilóg, bénán, és fél arca letakarva, mert a jelek szerint hiányzik. És mégis az a fiú volt, aki tizenhét éve elhagyta volt, visító hisztije sem bírta volt visszatartani.
Illetve, az utolsó pillanatban akkor méltóságot szedett volt magára és megmondta: “menj akkor, ahová akarsz... ha majd a halálodon leszel, visszatérsz a gyógyszereimért, az tuti.”
És úgy néz ki, hogy lőn.
Nem akart mondani semmit, a néma Nemesist akarta játszani, de önkéntelen hang jött ki széles, puha száján:
— Alexandros... mit akarsz?
Amannak volt ideje felkészülnie az úton, hogy hogy játssza el a bűnbánó férjet.
Fél-kábultan hátradőlve utazott, szaggatottan zihálva, reszketett. Egy felsőtestét megrázó idegrángással ült fel, és a remegő bal kezét nyújtotta előre:
— Arisbé! Arisbém! (Oinóné állítása szerint ez volt az igazi neve, melyet apjától kapott, csak a forrásáról nevezték el Oinónénak.) Visszajöttem, visszajöttem, nagykirály lettem azóta, de visszajöttem hozzád, mert csak te menthetsz meg, különben meghalok! Tévedtem, Arisbé, tévedtem, csak te, csak terád van szükségem és volt mindig, fogadj be!
Két huszonéves királyi herceg cipelte ide futólépésben, akiknek az arcukon folyt a víz, és mögötte jött Aineiás, aki az egész hegyoldal földesura, és három szerelemisten tartja a vállát, hogy egyenesen üljön. Csillogó vértű katonák és egy udvari orvos veszik körül. Nagyúr lett belőle, az biztos, és mire ment vele, haldoklik. És persze hogy ekkor végre eldobja az átkozott danaos k***t, a megrontóját, de már minek.
— Kicsit késő — mondta szándékolt hidegséggel. — Mit tehetnék én veled? Elhagytál, nem kellettem, én egyedül voltam tizenhét évig és vártam. Meguntam. (Hátul a rekeszték mögött hallgatózó Odysseus majdnem hangosan csuklott.) Egész éjjel szólt a kuvik az erdőben, tudtam, hogy valaki ma meghal.
— Ne, ne! — kiáltotta a lágetés. — Te megsegíthetsz, te megjósoltad egykoron! Mindent jóváteszek, visszatértem hozzád, te leszel az egyetlen királynőm, te leszel Trója nagykirálynője, Oinóné! Hibáztam, hülye voltam, mindig is tudtam, csak a büszkeség... nem engedte, hogy visszalépjek, hogy újrakezdjem az életet, pedig akkor is végig rád gondoltam... de nem késő, ha segítsz! Egyedül már csak meghalni tudok, de ha segítsz, újrakezdhetjük!
A nimfa megbűvölten nézte, nem tudta a szemét levenni róla, pedig feltett szándéka volt, hogy nem segít, hogy haljon meg egyedül, fizetségül a tizenhét évért, haljon csak meg...
Végül kényszerítette magát, hogy elfordítsa a fejét.
— Nimfám, királynőm, jósnőm, megmondtad, hogy te gyógyíthatsz csak meg, és majd akkor visszajövök...
— Elég jó orvosok a danaosok is, nem kellek ide én — felelte egész halkan Oinóné. — Úgy látom, kilőtték a szemedet, és ettől egyből elkezdtél látni. Majd csak meggyógyítnak tovább is. — Nekilátott, hogy áttekerje magán a törülközőt, és megpróbált nem visszanézni, vissza akart menni a tűzhöz, mihelyt nem lóg féloldalt ez a hülye rongy. A király nyelt egyet, ahogy végignézett a tekergőző testen; nem változott, teljesen jó lenne visszamenni hozzá, akár betartani az életéért kétségbeesetten tett ígéretet és Helené helyett őt venni fel, nem olyan, mint Helené, de illatos, üdebőrű, ápolt, nagy a szeme, nagy a melle, és egyébként karcsú, kislábú, picike a nő, mint akár a forrása. És már el is van takarva, menni fog!
Paris elvesztette maradék méltóságát, és szégyentelenül felugrott, hogy a vidéki kislány elé ugorjék, letérdeljen, térdét ölelje és úgy könyörögjön, hadd röhögjön rajta fél Trója és összes öccsei. Csak az ment ki a fejéből, hogy a jobb lába béna, és egyetlen lendülettel elzúgott a földön, és arccal a lány lábai elé ért a porba, amely telemente az ép szemét is, elöntötte a sáros könny.
Kétségbeesetten vinnyogta a nimfa nevét.
— Oinóné, megmérgeztek... segíts...
Ettől azt valahogy elöntötte az oktalan düh.
— Takarodj vissza a városodba, te... te király! — visította megvastagodott hangon. — Te nyomorék! Mit akarsz tőlem? Mit? Ne vinnyogj itt nekem, vinnyogtál volna akkor!
— Bocsáss meg, bocsáss meg, Oinóné — mondta az és megpróbálta a lábait átölelni, de fél kézzel még ezt se ment. Érezte, hogy a nő szándékosan még rúgja az arcába a port fürdés után sáros lábaival. — Nem én akartam, a sors, a Moirák, az istenek vittek magukkal, én nem tehettem, nem mertem, ó bár akkor a karodban haltam volna meg, ha már nem gyógyítsz meg, legalább hadd haljak meg most a karodban...
— Te istenek és emberek átka, meeenj innen, vissza a Helenédhez, menj és halj meg az ő ágyában, nem akarlak látni, lássa az, ahogy meggebedsz, te szerencsétlen! Gyógyítson meg az! Nyomorék! — Hangos sírásra fakadt és berohant a kunyhóba, bevetette magát a dunyhák közé és a fejére húzta az egyiket. A lába kilógott és rúgkapált.
Alexandros lágetést Erós isten és Aineiás emelték fel a porból és visszaültették a saroglyára, ahol úgy terült el, mint egy széttaposott béka, és a két fattyú öccse próbálta letörölgetni a sarat róla. Aineiás megindult befelé a kunyhóba nagy csörömpöléssel, erre felemelte a fejét és odaszólt neki:
— Aineiás!
Visszanézett.
— Most mit akarsz!
— Kihozom, a rohadt életbe!
— Minek?
— Mittudomén, vagy ráborítom a fejére az üstjét. El is vághatjuk a torkát, ki akadályoz meg?
— És akkor mi van? Te meg tudod mondani, melyik csodaszere mire való?
Aineiás arcán tehetetlen merevség látszott. Öreg vagyok, ügyetlen és reménytelen. Itt állok egy nő előtt és nincs ötletem, mit tegyek vele. A lágetés feje felett a bátyjaira nézett, szemrehányóan. Erós visszanézett és vállat vont.
— Naaa! — károgta rekedten halandó öccse.
— Há’ mé’, hát szerelmes, nem? — felelte gúnyos bárgyúsággal a másik kisisten, a törpe. — Hát ilyenek, amikor szerelmesek.
Erre elcsörtetett, le a domboldalon. Achátés utána, még előtte bejelentette ötletét:
— Azér’ legalább rágyújthatnók a viskóját. Vagy rádkenhetnők szisztematikusan minden szerét, fenség, valamelyik csak működik.
Paris fuldokolva röhögni kezdett, ami köhögésbe fúlt, és lila fejjel elhanyatlva közölte elhaló óhaját Erósszal, hogy vigyék vissza az anyjukhoz és Apollónhoz (aki nyilván azért nem jött velük, mert ő már annakidején ráfázott volt egyszer Oinónéval, mint egyébként majdnem minden nővel, és nehéz lett volna eldönteni, melyikük utálná inkább látni a másikat). Zordon némaságban cipelték vissza a thymbrai templomig, útközben a tanyákról, a thymbrai faluból kisereglettek az emberek és az út szélén toporogva döbbenten nézték a haldokló nagyurat, kezüket tördelve, nem tudták, szabad-e éljenezni, mirtuszágat lobogtatni, vagy most nem. A kíséret úgy látta, a lágetés nincs eszméletén, pedig csak lázálmai voltak és reszketett, de tudatában volt, hol van, és Erósékat maga mellett próbálta figyelni is. Az egyik azonban, mint szokta, nem beszélt, csak nézett, a másik folyamatosan trágár népdalokat dudorászott hamisan és a méteres kékeresén verte hozzá az ütemet, a harmadik pedig női hangon sírt, úgyhogy még azt se tudta eldönteni, ez most nem valami istennő-e.
A templom lábánál magához tért, és azt nyögte, hogy inni akar, úgyhogy letették a forrásnál, amelynél Achilleusszal áldozott volt nemrég. Előjött a pap és a tőle telhető könnyítő szereket ajánlgatta; a szentély ajtajában várták az istenek. Aphrodité leültette a forráshoz.
Paris ivott a forrásból, lefetyelt, mint aki belül is ég, a fejére szorította ép kezét, eltakarta iszonyatosan fájó szemehelyét, amit most kalózvezérekre emlékeztető fekete orvosi kötés takart, és rángatózott a mellkasa, mert viszketett, de nem volt mivel megvakarnia. A jobbját nem bírta emelni. Aztán újabb indokolatlan, prüszkölő nevetés, aztán odanézett, ahol ő még látta a két ellenséges istennőt.
— Királynők! — rikkantotta váratlan. — Hát sikerült! Elégedettek vagytok? — Még egyszer felült és szélesen vigyorogva, legyezőszerűen integetett két oldalra. Nem öregasszonynak és harcosnak látta őket, hanem ahogy akkor, a nagy vetélkedőn, olyan fiatalon, olyan teljes pompában. — De nem bántam meg! — kiáltotta még. — Akkor is én választottam jól... és a legszebb ölében fogok meghalni!
Visszafeküdt a Tenger Úrnőjének ölébe, és a két istennő eltűnt szeme elől, nem látta őket többé.

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Statisztika, értelmiség, műveltség és ismeretlen ruszkik

Ritkán szoktam ellenőrizni az olvasottsági adataimat, most megtettem. Meglepve találtam, hogy a Nemzeti Galéria-ügyben leadott helyszíni feljegyzés minden idők 7. legnépszerűbb cikkjének bizonyult (mármint nálam, nem vitatom, hogy a Hírcsárdát pl. többen olvassák). Alapvetően tiszteletet érzek olvasóim iránt, e tény is bizonyítja, hogy tömegében értelmiségi, a művészeteket és a humán kultúrát minden, még a politika fölé is emelő emberekről van szó. Remélem, nem pusztába kiáltok, hanem a feljegyzésnek és folytatásainak tartalma továbbmegy, terjed, és magvat hajt, mint a kapor.
Talán épp ezért van az is, hogy olyan ritkán kapok megjegyzést, kivéve Kádár Félix menetrendszerű "elmebeteg!" felkiáltású bejegyzéseit: mert Ti is inkább megrágjátok és továbbgondoljátok, mint mániákusan vitatjátok a mondanivalómat. Na és persze úgy tűnik, értitek a mondatokat.
Furcsa eredmény jött ki az olvasók térbeli megoszlásából is: nem lep meg, hogy majd' 90%-ban Magyarországból, de a maradék olvasók nagyja a következő helyekről van: USA (kb. 5%), Németország, Oroszország, Ukrajna és Albion. Albionban bizonyára Altízy olvas néha-néha, Németországban is sejtem, ki az az egy-két ember, a többit nem tudom. Talán azért vannak ámerikás magyar olvasóim, mert időnként megemlékeztem arról a bizonyos Houstonba menekült kiváló biológusunkról? Akárhogy is, legteljesebb rejtély előttem, miért vagyok időnként fontos egy-két ruszkinak és ukránnak! De alapvetően örülök nekik, szpaszíba, goszpodári, da zdrásztvujet drúzsba bélih naródov! (Remélem, nem csesztem el a többesszámokat.)
Az egyértelmű hiány, és szomorú, hogy a megszállt területeken max. véletlenszerűen nyitnak meg, valahogy jó lenne nyitni a kinti magyarok felé is.
Most már megnyugodtam, hogy a kulturális cikkeim érdekesek, tehát most már bátran folytathatom a Work in Progresst. A Nemzeti Galériát egyelőre befejeztem (az elszabadult fideszes úthenger újabb lépéséig). Bár, ha egész őszinte legyek, már ma is csak azért statisztikázom, mert a WIP következő adagjából két bekezdés nincs megírva, és az Istennek sem akarózik leülnöm hozzá...

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Nemzeti Galéria-vita 3.

Az előzmények itt: 1. rész
2. rész
Tegnap nem volt időm felrakni a vita harmadik részét, mert postagalamb-kiállítást tekintettem meg. A SYMA-csarnokban volt (utólag mérsékelten érdekesnek látom, bár volt néhány tyúk is, ki tudja, miért, és talán életem legimpozánsabb nagy kakasát ismertem meg köztük [tehát a tyúk szón ezúttal nem Homo sapiens csekély értelmi szintű nőstényét értem, hanem a Gallus gallus tojóját]), és nem tudtam, hogy utána Fletóék mennek a tetthelyre kongresszust rendezni, ezt csak ma tudtam meg a híroldalakból (bár gyanús lehetett volna, hogy a bevezető folyosón választási plakátjaik vannak), és utólag gratulálok diktátor úrnak, szimbolikusan és fizikailag is ideális helyet választott, valóban térdig a galambsz**ban méltó nekik kongrediálniok.
Most viszont jöjjön a vita befejező része.

Vita. Kérdez: Szentesi Edit, válaszol: dr. Baán László főigazgató-kormánybiztos
SzE. A kormányhatározatok szerint az előkészítő fázis folyik. Van egy 3. kormányhatározat "a költségvetési hiánycél további tartását szolgáló feladatokról": minden költségvetési intézményt áttekinteni, feladatracionalizálás a szakmai színvonal emelésével együtt, I. 10-ig kellett a kulturális szférának a javaslatait előterjeszteni. Kérdések:
1. kiterjed-e ez a határozat a SzM/MNG összevonásra is?
2. az összevonásból remélnek-e megtakarítást, és az az intézményen belül marad-e?
3. lesz-e újabb leépítés?
BL. "Nem fogok tudni válaszolni." Tudomása szerint I. 10-ig nem történt intézkedés.
[BL a továbbiakban soha nem a kérdésre válaszol, folyékonyan adja elő mondandóját, hanglejtése és metakommunikációja őszintétlenségre utal.]
"Elhibázottnak tartottam a nemzeti elvet." "Nem kell nemzeti művészetet elkülöníteni." Az ő példája a Belvedere (adatok a gyűjtemény történeti fejlődésére). A kérdésre nem felel. A varsói királyi palotát felépítették, "képzeljük el, hogy felépítik és részben múzeum, részben államelnöki, hangsúlyozottan nem kormány-, hanem államelnöki célokat szolgál" (ti. a budavári palota). Végig "mi lett volna, ha"-val operál: ha a kommunisták úgy döntöttek volna, mint Orbán. Azt állítja, hogy csak akkor fog megvalósulni, ha több egymást követő magyar kormány elfogadja [állítását semmivel nem támasztja alá], "de ötletelni attól még jó". Nem fog gyűjtemény-átcsoportosítás történni. [BL e szövegrészben úgy tűnik, azt is letagadná, hogy megszületett.] A többiek előadására azt mondja: "Nem hallottam ellenérvet."
A NEFMI-nek most nem kellett pénzt zárolnia, ő nem tud forráskivonásról. "Az az ambícióm, hogy nagyon sokat spóroljunk az államnak."
SzE. Kell új alapító okirat, hogy készül, mi van benne?
BL. A minisztérium készíti, el kell készülnie az egyesülésig, márciusig. Tudtával nem fog az eddigi funkciókból kimaradni. A közös név Szépművészeti Múzeum lesz.
SzE. Gyűjteménystruktúrában, egyéb részlegekben mi lesz – mi marad, mi olvad össze?
BL. A gyűjteményegységek önállóak. A funkcionális részlegek (gazdálkodás, múzeumpedagógia) egyesülnek. [Nem szól egy árva szót a restaurátorokról.]
SzE. Melyik épületben gondolkodnak?
BL. "Előkészülünk a múzeumi negyedben együttélésre", "Ha egy kormány majd úgy dönt, hogy nem, akkor nem gondolkodunk többet." "Nem kell felújítani a romos állapotú (!) palota épületét, amiben hetvenes évekbeli a klímaberendezés"
Közbekiabálások: Ott legalább van! [BL a közbekiáltásokra nem reagál.]
Erre gyakorlatilag csak EU-források lehetségesek, de deklarálja: "EU van, és lesz is, túl sok érdek van amellett, hogy megmaradjon, és Magyarország a tagja lesz 2014 után is!" [Az ettől függetlenül adódó kérdést, hogy az EU hajlandó-e megfinanszírozni a múzeumnegyedet, BL egy szóval nem érinti] "Az állandó kiállítás nem pénzkérdés, azt addig háromszor át tudjuk alakítani. Erre való igényemet jeleztem viszonylag rövid határidővel.
SzE. Egyáltalán számít-e az egyeztetési folyamatra?
BL [őszintétlen gyorsasággal és hanghordozással] számít rá.
SzE rákérdez a RE által említett politikai kényszer alatti Kerényi-féle kiállításra. BL állítása szerint nála ilyen nincs és nem lesz, nála nem történik politikai döntés. [Morgás a közönség soraiban: "cinikus".]
SzE. Mennyire eldöntött, milyen gyűjtemények lesznek?
BL. A kormány az év közepén fog dönteni, hogy milyen intézményeket tervez a múzeumi negyedbe. A lehetőségek közt szerepel a fotográfiai, a néprajzi múzeum. Utána közel másfél év van az egyes gyűjtemények programjának kialakítására. "Megálmodjuk egyelőre pénzügyi kötöttségek nélkül", deklarálja: nem lesz négyzetméter-kényszer [de hova fér el mindez??], "olyasmit álmodjanak meg, amit jónak tartanak és ez majd finanszírozható lesz." Véleménye szerint páratlan lehetőség előtt állunk.
SzE. Eldöntött-e az 1800-as korszakbontás?
B. Jó lehet az Axel ötlete is, hogy az új anyag jöjjön a SzM-ba. Egyetlen dolog fix: nem nemzeti elven fog alapulni, ehhez ragaszkodom.
SzE. A SzM nem hibás építés, mert a gipszek céljára építették! Arra tökéletes volna!
VA ezt vitatja, szerinte Ferenc József politikai döntése, hogy az épület ilyen pici lett.
BL. "Általánosan elkezdtem tárgyalni olyan szakmákkal, ahol ilyen égető probléma van." Szerinte a múzeumnegyed már száz éve létezik, ott a Vajdahunyad vára + a Közlekedési Múzeum. Hozsannáz, hogy ez páratlan, hogy az egészet pályázat alapján csinálják, az EU-pénzek oldanak meg mindent, persze hogy a funkcionális célok alapján építik meg a negyedet!
SzE. Mi a garancia, hogy méltatlan költöztetés-raktározás nem lesz? Szóban forog egy bizonyos ózdi projekt, hogy ózdi raktárban lesznek tárolva a MNG műtárgyai.
BL nem rendelkezik információval, de állítja: "Ez nem lehet." Ha mégis lesz, nem ő fogja csinálni.
A gyűjtemények kurátorainak "kell kiizzadniuk" a vita alapanyagát. Szerinte nyárig kell elkészülni a munkaanyagnak. Vitára fogja bocsátani. "Hogy mi lesz a menetrend, határidő, majd látni fogjuk.
SzE. Várjunk??
RA. Ki hozza a kormányhatározatot? Annak szakmai előterjesztés kéne. Ezt is úgy hozzák majd, mint az eddigieket, hogy épp a szakmát nem kérdezik meg?
BL. "Én se látom pontosan, de úgy gondolom, hogy lesz erre hely."
RE reakciója az előadására adott reflexiókra. Legalább annyi érv van a nemzeti gyűjtemény mellett, egy dolog szól ellene, a kormányhatározat.
BL. Az ideális megoldás a korszak szerinti gyűjtemény! Hosszasan fejtegeti, hogy ha eddig lett volna korszak szerinti gyűjtemény, és a kormány most térne át nemzeti gyűjteményre, RE és a jelenlevők most az ellen érvelnének puszta maradiságból.
RE. Impozánsak a "mi lett volna, ha"-példák, de használhatatlanok. 1845-ös példára hivatkozni sem szép. Nem az a feladatunk, hogy a múltból keressünk érveket, hanem a helyzetből.
BE. "Ez elvi kérdés!" [Ti. hogy nem lehet nemzeti gyűjtemény. Ezt legalább ötször megismétli más-más felvezető mondattal, emelt hangon, igen ingerülten.]

Nyilvános vita.
Szinyei Merse Anna. Kell-e a fősodort követni? Több mint harminc évig volt a MNG-ban, minden külföldi vendég le volt nyűgözve a magyar szerkezettől. Egyre több múzeum neve merül fel a múzeumnegyedbe – hogy fognak beférni?
BL. Nem nekünk kell az európai fősodor, hanem a kormány az európai fősodor mellett döntött. A múzeumnegyedben három, maximum négy gyűjtemény lesz.
X.Y.1. A tervezési fázisban miért kellett megszüntetni a MNG autonómiáját?
BL. Az ok a kormány szerinti hatékony működés. A hatékony működés az, ahogy én csináltam. Ahogy én csináltam a SzM-ban, az a jó.
X.Y.2. Jó-e a centralizáció, folytatható-e, most tíz évig egyetlen vezető fogja eldönteni, hogy mi legyen a magyar művészettörténetben?
SzE. Azt kérdezed, hogy az egész magyar közigazgatást centralizálják-e? Szerintem igen.
X.Y.2. Az egész elv a hibás, nem a szervezési részletekkel van a gond.
Szőke Anikó (ELTE). Nincs demokratikus döntés. A politikusok nem tudni, hogy milyen sugallatra döntenek. Főigazgató úr magát tartja Magyarországon az egyetlen alkalmas embernek, aki hatékony vezetésre alkalmas. [NB. BL tényleg ezt mondta!] A racionalitás mint érv fel se merül. Hol van a világon olyan, hogy két múzeumot egyesítenek, és a kormánybiztos az egyik vezetője? Szakmailag felelős ember kiviszi a szakma elé a tervet, nemcsak a döntés után; ez nem politikai kérdés, hanem szakmai. A múzeum sorsa így kilátástalan, csak álmodozás lesz, mert az emberanyag nem megfelelő.
SzE. Mire gondolsz az emberanyaggal konkrétan?
SzA. Kire gondoltam? Természetesen kedves vendégünkre, a főigazgató úrra.
György Péter. Hosszas fejtegetésben támadja a MNG elavult szemléletét. Három múzeum nem képes megoldani a dolgot (ti. az állandó kiállítások modernizálásának problematikáját), a MNM, a Néprajzi Múzeum, a MNG. [Nem mondja ki nyíltan, hogy a nemzeti múzeum-jelleg a problémája. Bekiabálás, vita, meg sem akarják hallgatni GyP-t.]
Ujvári Péter. A SzM nem esztétikai szempontok alapján állít ki műtárgyakat!
Veszprémi Nóra. A MNG kérdéseit akkor lehet csak végiggondolni, ha létezik az intézmény!
[UP második hozzászólása nem ad újat.]
RA. A vitát az épület zárására tekintettel be kell zárni. Én úgy értelmezem, hogy mandátumot kaptunk, hogy a vitasorozatot folytassuk.
BL zárszava (semmitmondó).
A vitaest lezárva: 19,45.

Helyszíni lejegyzés. Átirat készült: 2012. január 26.

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Nemzeti Galéria-vita 2.

Következik a jegyzet második része, az abszurd dráma középső foka. A harmadik lesz a tetőpont természetesen. Az első rész itt.

2. előadó: Vécsey Axel
"Érzelmi dolgokkal" nem készült, ezeket "nem kellene ennyire taglalni", "itt, nekünk ezt nem kell bizonygatni".
[VA nyökögve, nagy kihagyásokkal, ööö-kkel beszél, felkészületlenség benyomását kelti. Egy kollégám megfigyelése szerint legalább egyszer vsz. elvétette a lapozást az előadásszövegben, mert egy részletet kétszer mondott el.]
"Nem biztos, hogy a MNG az egyetlen megoldása" a problémának, ami a Schickedanz-épület túl kicsire tervezésével keletkezett. Vitának helye nincs: a kormány beszélt, összevonás, költöztetés lesz. Részint SzM-be, részint az új múzeumépületbe az 56-osok terén. [Csizma tér.] Baán László mint kormánybiztos deklarálta, hogy el kívánja vetni a jelenlegi struktúrát, amely földrajzilag oszt [értsd: nemzeti és nemzetközi művészetet elkülönít], ehelyett időbelileg fog, ezen belül "nem akar belebeszélni." "Ez az a feladat, amiről nekünk beszélnünk kell", "ha nem jutunk közös álláspontra, akkor ezek a kérdések majd valahogy eldőlnek". [Hozzáérthető a gondolatmenethez: BL személyi döntése útján.]
Ismerteti a SzM gyűjteményeit, beismeri, hogy öszvér-rendszerről van szó. A régi szoborgyűjteménynek állandó kiállítása nem létezik, 2013-ra képzelik a megnyitását. [Belső információm szerint ebből nem lesz semmi.]
Ellentmond önmagának: "a MNG művészetei" nem férnek el a SzM-ben, aztán állítja, hogy elfér, ha megcsinálják az épületrekonstrukciót. Hely soha nem volt elég; nem volt MNG-koncepció, hanem ezért vitték át oda alapításkor az MNG képanyagát.
[VA-nak nem jut eszébe, hogy egyik nagy múzeumunkban sem volt soha elég hely. A közönség nem ért egyet, belekiabálások.]
A SzM újjáépítése '84 óta zajlik, világháborús romokból, ma is még csak kb. 60%-ban van kész, és rossz is, főleg a klíma biztosítása hiányzik! Emiatt képek mennek tönkre. A tervezett bővítést pár héttel a kezdete előtt fújták le. [Az ezt megelőző heves szakmai vitákról, a bővítés tervének egységes szakmai elutasításáról VA nem tesz említést.]
A Román Csarnok újjáépítésére "muszáj hogy legyen pénz" [a klímabiztosítást nem emeli így ki.] Probléma a gipszmásolat-gyűjtemény sorsa: "igazából az Epreskert környékén látszana jó helyük, de arrafelé nem látszik befogadókészség". Koncepciójuk sincs, mit csináljanak a gipszekkel, a komáromi erődökkel tárgyalnak átadásról.
Az sem jó megoldás, ha az időszaki kiállításokat paterolják ki az épületből az új épületbe, mert azok hozzák be a közönséget. A kérdés: "az egyetlen legitim megoldás az 1974-es-e, vagy szakmailag elfogadható-e a Baán László koncepciója". Az utóbbi mellett érvelve beszámol arról, hogy régen nem volt szétválasztva a nemzeti–egyetemes, a történeti áttekintésből az jön ki, hogy a szétválás folyamatosan zajlott a múzeum története során, következetes tendencia. Tagadja a régi "magyarországi művészet" bemutatásának jogosságát, szerinte csak nagyközépeurópai gyűjtemény és kiállítás létezhet. "Majd ha ez az épület felépül [kijavítja magát:] ha felépül." De kénytelen számolni a lehetőséggel: "Ha az új épület nem épül fel, ha a kormány úgy dönt, hogy mégse óhajtja felhasználni a budavári palotát" – egyértelműen elismeri, hogy a MNG elköltöztetésének oka az, hogy a kormánynak kell a palota más célra. De: "elképzelhető egy olyan gyakorlat, ami megfelel a nemzetközi gyakorlatnak", ti. szétverve a nemzetit. Ennek a gyakorlatnak nemzetközi voltára konkrét példa csak a londoni National Gallery és a Metropolitan Museum.
[VA előadása ekkor már több, mint egy órája tart, 18,05 elmúlt, a célja egyértelműen az időhúzás, hogy a következő programpontok előtt a hallgatóság távozzék, a mondanivalója 90%-ban ööö-ből áll. Felteszi a kérdést, soroljon-e még számadatokat, a hallgatóság kiabálja: "Ne, ne!"]
"Arról nem lehet beszélgetni, hogy helyes-e a döntés, ami már visszacsinálhatatlan".
[VA előadása végén szórványos, sértően gyér taps.]

3. előadó: Endrődi Gábor
Baán László interjúiból kiderül, hogy egyeztetés alatt a részletek megbeszélését érti, az egész értelmének megvitatását nem. Az utókort nem a hogyan, hanem a vajon fogja érdekelni. Bizonytalan a játéktér, a köztudatban az összevonás visszavonhatatlan. A kormányhatározat viszont csak megbízza a kormánybiztost, hogy határidőig készítse elő az összevonást. A véglegességet nem jogi tény miatt hisszük el, hanem a Baán mögötti politikai hátszél miatt. Baán azt várja, hogy nem jogi, hanem politikai akarathoz igazítsa a szakmai munkáját.
Nem mindegy, hogy a) azért kell elköltözni, hogy megvalósuljon a gyűjteményi átszervezés (a sajtó ezt nyomatja) [BL közbeszól: nem a sajtó a mérvadó, EG: nincs más információs forrás], b) ha már muszáj költözni, erre megoldás lehet a gyűjteményi átszervezés.
A jelentős múzeumi tájak lényegéhez tartozik, hogy elavultak. Példákat mond: ezek közt Bayerisches Nationalmuseum/Alte Pinakothek, Louvre/Musée de Cluny – de ezeknél mégsem merült fel az összevonás. Még Franciaországban se, ahol hagyománya van a politikai erőszaknak a szakma felett.
A kormányhatározat és a lejött információ elégséges adatot adnak-e?? A költöztetés óriási kockázata van, össze se hasonlítható az időszaki kiállításokra kölcsönzésével. Olyan tárgyaknak, amelyek állapotuk miatt nem mehetnek időszaki kiállításra, most sokkal rosszabb feltételek közt menniök kell. Példa: egyszer ment ki egy db szárnyasoltár külföldre, ehhez több hónapos restaurálás kellett úgy, hogy a teljes műhely dolgozott rajta. A szárnyasoltárok nagy többségének ennél sokkal nagyobb restaurálásra van szüksége: ennek a megoldására egy nagyon sokéves projekt kellene. Mondhatnók, hogy kivárjuk, de nincs rá garancia, hogy megtehetjük. Nincs szó a csomagolási standardok betartásáról. A Schickedanz-épület restaurálása "a kilátástalanhoz van közel". A költözés feltételeit tisztán kell látni, garancia kellett volna, mielőtt döntenek. "Egy múzeumigazgató nem dönthet majd csak lesz valahogy-alapon." Egyébként, ha menet közben BL anyagi okokból módosítani kényszerül a terven, akkor a költözés legitimációs alapja szűnt meg: az egyetlen látható oka az marad, hogy a szervezeti összeolvasztás visszavonhatatlan legyen.
A gyűjtemények organikusak, a gyűjtéstörténetet visszafordítani nem szabad. Itt nem az eredeti szétválasztási struktúra van már, hanem ami az évtizedek alatt kiépült. Miért van kőbevésve a régi képtár iskolákra tagolása? Erről eddig azért nem beszélt, mert semmi nyoma nem volt, hogy a SzM a maga gyűjteményében meg akarja bontani az iskolákra tagolást! Ez az egész új ötletelés!
A gyűjtemények eltérő karaktere: a régi magyar gyűjtemény egy középkori gyűjteménnyé fejlődött, és olyan tárgyakra alapoz, amelyek a SzM-ben ismeretlenek (szárnyasoltárok), más bemutatási módot igényelnek, mint a SzM. Az egész műfaj Európa-szerte történeti és művészeti megközelítés közt oszcillál: ez is mutatja a Bayerisches Nationalmuseum-típus létjogosultságát! Amikor ezek a SzM-ben voltak, ott nem volt jó helyük, csak a MNG-ban vált lehetővé bemutatásuk, a SzM állandó kiállításába ami beépült, drasztikus állagromlást okozott a beépítés. "Elég sok hátrányát látom az intézkedésnek, előnyét konkrétan egyet se."
Ha az a SzM terve, hogy a magyar művészetet nemzetközi kontextusba helyezze, ezt nem segíti a MNG tömeges anyagának átvétele, amit nem tud integrálni a saját anyagába. "Ha a SzM elkezdene magyar műveket gyűjteni, azaz a mojzeri út" – ez járható lett volna eddig is, és ezután is járható lenne. Ha nem tud venni, még tartós letét is lehet, akár a MNG-tól is. Nem látja azonban jelét, hogy ezen az úton megindulnának, ami beszédes jele annak, hogy mennyire őszinte a célkitűzésük.
[Nagy taps. Egy ízben az előadás közben is taps szakította félbe.]

A befejező részitt.
Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Nemzeti Galéria-vita 1.

Az áldás csőstül jön, most fájdalommal kénytelen vagyok félbeszakítani Tróját, és jelenkori dokumentumra térni.
Tegnapi élményem első részét osztanám meg Veletek, ami szürreális és szép este volt. Du. 4-től az ELTE Bölcsészkarán nyilvános vitaest volt (Or nélküli) Baán Lászlóval, a Nemzeti Galéria felszámolásával megbízott kormánybiztossal és Szépművészeti-igazgatóval (tudjátok, azzal az emberrel, aki alatt megvalósult, hogy egész évben nem történt egy műtárgybeszerzés sem, ami egyébként még 1944-45-ben sem jött össze). Másfél órával előtte szóltak a dologról, teljesen reklámozatlan, fű alatti rendezvény volt — állítólag fél nappal előtte döntöttek úgy, hogy legyen a helyszín a régi Kari Tanácsteremben, és nem a művtöri tanszék pici előadójában, tekintettel a mégis várható érdeklődésre, nos, a szó szoros értelmében gombostűt nem lehetett leejteni, kis túlzással a csilláron is lógtak. Valójában persze nem, de ha rendeztek volna egy szavazást, hogy lógjon-e a csilláron a meghívott vendég, dr. Baán László főigazgató-kormánybiztos, alighanem meglett volna a forradalmi kétharmad. Ez persze valóban forradalmi lett volna.
A szürrealitást az időutazás okozta és a rendkívül feszült hangulat: a tapintható félelem, amelyben — nem viccelek — taps előtt az emberek körbenéztek, hogy ki látja őket, és a pillanat, amikor a tömeghatás úrrá lesz a félelmen, és mégis közbetapsolnak az előadónak, amikor bejelenti, hogy ő nem hajlandó a kormány igényeihez igazítani a tudományos munkásságát. És természetesen az el nem hagyható momentum, hogy száz százalékig humánértelmiségiek voltak jelen, annak is az elméleti szakember fajtája, igen békés, igen mérsékelt, nagyon nagy részben apolitikus és sok esetben szakmailag jól pozicionált emberek, akiknek nagyon sok vesztenivalójuk van. Azonban a kb. 230 fő, ami volt, már a jelen helyzetben túl van a kritikus tömegen, és ez a közeg megtagadta a parancsot a fej homokba dugására.
Egy kicsit úgy sejtem, hasonlóak lehettek '56 nyarán a Petőfi Kör első ülései.
Állítólag lesz folytatása az alkalomnak. Mindenesetre mintegy négy óra után félbe kellett hagyni, mert bezár az egyetem éjjelre, nem pedig a program fejeződött be.
Mivel ennek meggyőződésem, hogy tartós dokumentáris értéke van, a helyszínen készített jegyzeteimet részletekben közzéteszem.

Feljegyzés
A 2012. január 25-én 16 órától
az ELTE BTK Múzeum krt. A épület 39. termében tartott vitaestről
A Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum egyesítése
(a Magyar Nemzeti Galéria önállóságának megszüntetése és múzeumi negyedbe költöztetése)
tárgykörében

A jelenlevők száma kb. 230, mintegy egyharmadának már ülőhely nem jutott.
Levezető: Rényi András esztéta (ELTE Művészettörténeti Intézet vezetője).
Expozét tart: Róka Enikő (MNG), br. Vécsey Pál Axel (SzM), Endrődi Gábor (ELTE BTK Művészettörténeti Intézet). Utána Szentesi Edit (ELTE BTK Művészettörténeti Intézet) moderátor vitatkozik az est vendégével, Baán Lászlóval, a SzM főigazgatójával, az intézmények egyesítésére kinevezett kormánybiztossal. Végül a hallgatóság lehetőséget kap kérdésekre.

16,10 körül a levezető bejelentése szerint BL vidéki elfoglaltsága miatt késik, emiatt az estet nem tudjuk még megkezdeni. [Tudomásunk szerint BL egyébként nincs vidéken.]
16,26-kor BL megérkezik, az est elkezdődik.
Rényi András bevezetője.
Szándékuk szerint szakmai szemszögű beszélgetés lenne, de a szélesebb körű társadalmi érdeklődés vitathatatlan. Előzmények: Ludwig Múzeumban ugyanekkora nyilvános paláver, TV-beszélgetések voltak, vitatja a blogszféra [világos utalás Endrődi G. nagy vitát kavart cikkére: Zaj]. Nem színházi performance-nak szánják. A művészettörténészi szakma mellett szinte minden ágazat érintve van benne, a turisztikától városmanagementig stb. stb. Nem egyszeri alkalom, tervük szerint a vita sorozatként folytatódik.
A bevezetőben kimondja: nem szakmai, hanem egyoldalú politikai döntés hozta létre a vita alapjául szolgáló helyzetet, ami az ő ízlésével nem fér össze – de a vita sikere érdekében tegyünk úgy, mintha nem lenne politika.

1. előadó: Róka Enikő
Eddig a MNG nem artikulálta nyilvánosan álláspontját. 2007 óta vannak a sajtóban a MNG-t illegitimnek nyilvánító cikkek, cél a MNG morális megsemmisítése, diabolizáció. Olyan hatalmi térben játszódik a játszma, ahol sem cél, sem szakmai szempont nem ismert!
Az érvelés "bizonyítéka" az illegitimitásra: az 1957-es alapítás. De ez nem ideológiai, hanem történeti ok: tudományos feltárását ld. Sinkó Katalin, Nemzeti képtár: "emlékezet és történelem között", MNG, Budapest 2009. (kötet). A politikai szükségnek megfelelően mindig más "mintára" hivatkoztak, de az alapítást a helyhiány muszájjá tette. A propaganda most "szovjet mintát" emleget, ez nem igaz. (Bécsi példa.) A MNG diabolizációja az SzM részéről indirekt önfelértékelés.
Taktikai hiba, hogy a tudományos kutatást az értelmiség nem akarta napi ütésváltásra alkalmazni (hallgatás a Sinkó-könyv eredményeiről), ellentétben a politikai propagandával. Nem gyűjtötték be az adatokat a SzM "leninista" múltjára. Az egyik fő ellenpropagandista György Péter volt. [GyP az előadást a teremben hallgatja.]
Baán László főigazgató érvrendszere: a MNG szervezeti megszüntetésének célja "európai kontextus" megteremtése vs. MNG "provincialitása". Az előadó szó szerinti BL-idézeteket sorol: "Európába egyetlen kiállításra nem tudott bejutni" – ezt tételesen kívánja cáfolni. Kb. tíz ellenpéldát sorol, pl. Kunsthistorisches Museum, Ermitázs, Neue Galerie, stuttgarti, dijoni, firenzei, római múzeumok. [Lejegyző belső információja: ez a teljesítmény nagyobb, mint a SzM-é.]. Az adatok excel-táblázatban kidolgozva rendelkezésre állnak, érdeklődők megtekinthetik. A külföldi bemutatás módjai is fontosak: alkotók, műhelyek külföldi bemutatása/ismertté tétele, pl. önálló Rippl-Rónai-kiállítás, 2009 Belgiumban Zichy-kiállítás Doréval közösen. Magyar modernizmus több helyen. Ennek konkrét eredménye Rippl-Rónai bevezetése az európai köztudat élvonalába.
BL ezzel szemben a SzM külföldi megjelenésére hivatkozik mint követendő példára, kiállítás a Royal Academy-n, ahol a MNG csak résztvevő. Ez "best of" műfajú volt – kérdés, hogy ezt vagy szakmait kell rendezni. A "best of"-ok csak múló sikert jelentenek, a katalógusaik a kutyát sem érdeklik.
A sikerhez a kiállítást a fogadó hely kulturális kontextusába kell beállítani (ún. kulturális transzfer). Példákkal mutatja, hogy ezek a sikeresek. Regionális bemutatkozás: régi magyar korszakosoknak ez evidencia, a MNG ezen az úton jár, több regionális kapcsolata van (jó viszony Pozsonnyal, Mednyánszky-kiállítás), de még a közös külföldi fellépés kevés, kivétel avantgárd témájában. A MNG főstratégiája ezeknek fejlesztése. (2014: párizsi magyarok-kiállítást terveznek, partnerprojekt jött létre Bukaresttel.) Az ellenpropaganda (nevesítve GyP) ezt negligálja.
Nemzeti Galéria – mi a szó jelentése? Két értelemben használják: egy eltörlendő szemlélet, amely karanténba zár, és egy olyan, amelynek reflektálnia kell a nemzetközire. Az ellenpropaganda szerint a MNG ezt elmulasztja. Ez nem igaz, kiállítása volt a nemzet és művészet kapcsolatát vizsgálva. Valójában a nemzeti többszintű és időben is változékony fogalom. Azok a MNG-kutatók, akiket GyP elméletellenesnek bélyegzett meg, elméletileg kutatják a nacionalizmus szerepét a művészetben. A nemzeti művészet fogalmának korrekt ismeretterjesztő bemutatása.
Ezt a szakmailag indokolt irányt a politika tudja ellehetetleníteni: rá egy évvel meg kellett csinálni, parancsra az "egyenes vonalú, patetikus narratívára épülő, történeti" jellegű Kerényi Imre-féle ideologikus kiállítást, amelynek semmi logikája nem volt.
Az állandó kiállítások is vitakérdés: az ellenpropaganda szerint ezeknek változóbbaknak kellene lenniök. Valóság: sehol az országban nem lehet eléggé újítani az állandó kiállításokat anyagi okokból, de kérdéses is, hogy szabad-e, hiszen ezek nemzeti kánonnak vannak szánva. Ráadásul nálunk művészeti oktatás voltaképp nincs, ezt is a múzeum teszi, ezért az állandó Magyarországon tényleg legyen állandó, a tudományos kísérletezés terepe legyen az időszaki kiállítós, átmeneti megoldás nem lehet, itt dönteni kell!
Újabb vád: a MNG nem mutat fel identitásokat. Nem ez a feladata, és ez még tovább nehezítené a befogadását is a látogatóknál. Az épület modernizálása, jövőbeli használata is megoldandó: erre volt nagy ötletbörze, nem a MNG hibája, hogy nem lehetett továbblépni.
A jelen helyzetben teljes az abszurditás, ellentmondó kívánalmaknak kell egyszerre megfelelni: a MNG-nek kiállítást kell tervezni, amely a nemzeti történeti szemlélet apoteózisát nyújtja + folyik az összevonás az ellenkező indoklással. Kérdéses, mi az új múzeum koncepciója. Később megtárgyalandó szempontok felvetése: a SzM anyaga nem ad folyamatos képet, a MNG anyaga kontinuus – kompatibilitás? Lyukak sorolása a SzM anyagának kontinuitásában. Ráadásul egy koherens narratívához a MNM anyaga is kellene: "de nem akarok ötleteket adni".
Egyetlen elképzelhető sorrend: előbb kell az állandó kiállítás koncepciója, aztán az épület. Az eredeti koncepció fordítottja lehetséges: a magyar anyag túlsúlya. Ígéret: nem lesz költözés az új épület létrejöttéig. De ha lesz új épület: mi lesz? Külön osztályok vagy közös szervezet? Lesz átleltározás? Ki tudja ezeket?
Számadatok az összevonáshoz a gyűjtemény méreteit illetőleg: pl. modern anyag SzM kb. 3000, MNG kb. 20 000 item, a MNG-ben kb. 100 000 adattári adat van. Nem egyszerű kérdés itt a tárolás, szakszerű klimatizált raktár, + helyet kell hagyni a jövőre! Van minderre hely a tervezett múzeumnegyedben?
A MNG-ben évente kb. 500 restaurálás kell, ez bérbe nem adható. Terveznek-e restaurátorközpontot az új épületben? Ki tudja? [Erre a kérdésre az egész esten senki nem kísérelt meg választ adni.] Más: a MNG látja el a vidéki múzeumokat tárggyal, átlagban 1500 kölcsönzés/év, + kb. 2500 tartós letét: ezzel állandóan foglalkozni kell; képzési feladatok ellátása. Ennek se tudjuk a jövőjét. Ahelyett, hogy ezeken gondolkoznánk, folyamatos politikai támadással telik az idő.
[Az előadást vastaps zárja, amelyet a közönség csak a levezető határozott felszólítására hagy abba.]

Folyt. köv.
Az írás itt folytatódik: 2. rész
3. rész

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Work in Progress 10.

Tekintettel az ígéretemre és a hatalmas érdeklődésre, amely eddig egyáltalán nem nyilvánult meg, de hátha mégis lenne, akkor legyen Trója, X. ének (Paris halála).
Mivel a mitológiai hátteret nem mindenki ismeri, kérem a hozzáértőt, bocsásson meg, ha bevezetőként vázolom az előzményeket: igazán nem az olvasó lebecsülésének szándékával teszem. Tehát: miután Philoktétést, aki tíz évig kígyómarás miatt béna lábbal volt Robinson, behozták a táborba és meggyógyították, kihívta íjászversenyre Parist. Philoktétés Héraklés íját birtokolta, a danaosok ebben bíztak. Paris elfogadta a kihívást, Déiphobos és Odysseus voltak a versenybírók, háromszori nyílváltás történt. Paris egyszer sem talált, Philoktétés első lövésre a bal tenyerét (ezt megváltoztattam jobb tenyérre, hogy semmiképp ne maradjon cselekvőképes az ellenfél), másodikra a jobb szemét, harmadikra a sarkát találta el ugyanott, ahogy Achilleusét Paris. Paris egész nap öntudatánál maradt; a danaosok megpróbálták kiragadni a testét és fegyvereit a küzdőtérről, de a trójaiak visszaverték őket. Mivel a seb mérgezett volt, Paris Helené előtti szeretőjének, Oinónénak, aki gyógyító nimfa volt, a segítségét akarta kérni, de az elhagyatásáért úgy akart bosszút állni, hogy megtagadta a segítséget; később meggondolta magát, de mivel Paris addigra már elhunyt, végül a lágetés (=lawagetas, mykénéiesebben) halotti máglyájára vetette magát és ott elégett, mint egy indiai özvegy.
NB. A bal kezem ujjai még egy kicsit fájnak, de talán nem lett tartós bajuk.
A szöveg még nem 100%-ig végleges.
Update: és valóban azóta jónéhány mondatot átírtam...

X. ének

Futólépésben vitték a lágetést a vár felé, miközben Déiphobos előrevágtatott lovon, hogy a várbeli orvost hívassa. Paris egy darabig fogát összeszorítva ült a hordszéken, kezét és szemét rögtönzött kötés nyomta, amely piszkosnak látszott – valójában csak véres volt –, és nem szólt. Miután észlelte a természetes tényt, hogy szemeit nem tudja egymástól függetlenül mozdítani, és akárhova nézne is bal szemével, roncsolt jobb szemgolyója is arra fordul, őrjítő fájdalmat okozva, szemét is vagy görcsösen lehunyta, vagy görcsösen egy pontra, a Thymbrai-kapura szorította a messzeségben; Aineiást egy balkéz-mozdulattal küldte ki a danaosokkal szembe, nem nézett utána, és az ordítozásról, harcizajról se vett tudomást.
Aineiás Achátés segédtiszttel hamar intézkedésbe merült: azokat a csoportokat, akik Paris kézrekerítésére törtek (vagy a lágetési díszfegyverzetére), viszonylag gyorsan szeparálták, akik azonban láthatólag a tűzszüneti megállapodáshoz tartották magukat, és elsősorban az események hiteles követése miatt rohantak mellettük, azokra – Déiphobos utasítását negligálva – lényegében nem fordítottak figyelmet, így Odysseus Sinón, Eurylochos és Perimédés kíséretében, valamint Diomédés egyedül Sthenelosszal talán negyven rőfnyire haladtak mellettük, túloldalt pedig a két Átreida egy gárdarajjal. Annál inkább eszük ágában sem volt megpróbálni szétzavarni e pár királyt (még ha Déiphobosnak nyilvánvaló elméleti igazsága is volt abban, hogy ha akármelyik csoportot megsemmisítik, a háború ott a helyen véget is ér), mert egy-egy nőalak is futott velük, akikre Paris még induláskor keserűen biccentett volt. Bár nem szólt vala semmit, Aineiás úgy következtetett, hogy ezek vagy két Moira, vagy maga Athéné, illetve Agamemnón karján Héra nagykirálynő.
Öt perc se telt el, már a külváros lerombolt szélénél jártak. Parisnak vacogott a foga. Egyre jobban vacogott. Rázta a hideg. A testőrcsoport azon a helyen, ahol a szekérútról le kellett jobbra fordulni, hogy felmenjenek a déli kapuhoz, Pammón intésére kanyart vett, de ekkor a lágetés felemelte fejét, megint kinyitotta szemét és felordított a fájdalomtól.
— Aineiáááás! — üvöltötte. — Hol van!!
— Hamar jön — felelt Pammón. — Lágetés fivérem, két perc és benn vagyunk. Tarts ki. Semmi vész. A vérzésed már elállt.
— Állj — mondta erre halkan. Megadta magát a hidegrázásnak és hanyattdőlt.
— Két perc! Emberek, a... — folytatta volna Pammón.
— Azt mondtam, állj! Én vagyok Trója lágetése, a királyok királyának főparancsnoka és örököse, vagy nem? Fordítsátok meg ezt az átkozott saroglyát.
A testőrök tanácstalanul megálltak. A sebzett főparancsnok nyögések és laikason-nak szánt csonka szótöredékek kíséretében bal könyökére húzóckodott fel. Próbálta jobb kézzel odainteni Pammónt, de ez borzasztó érzés volt, odafordította fejét és sziszegve újra behunyta a szemét.
— Pammón. Fivérem. Itt maradunk a mezőn, és te megfogod a fegyverzetemet, az íjamat is, és beviszed és odaadod királyi apámnak. Nem, az íjamat inkább Phoibos úr templomába akaszd... mitt’omén... ad’oda Panthoosnak. Ha Déiphobos... hozza ki ide az orvost, ha tényleg akarja, és ha volt olyan hülye... fogd be a szád, öcsi, mindketten tudjuk, hogy királyi öcsém hülye, és most már én kimondom, mert én nem látom őt többé...
— De lágetés fivérem! Higgy nekem, ezek nem halálos sebek...
— ...ha volt olyan hülye, hogy a feleségemnek nem szólt, akkor kihozatod Helené úrnőt, hogy mellettem legyen... Pammón! Figyelj ide, Pammón, érzem, az egész testem tüzel. — Felrántotta magát és a baljával megragadta Pammón kezét, a fejéhez húzta, odaszorította. — Érzed?
— Szentséges Zeus! — mondta hirtelen az öccse, és megreszketett. — Ekkora lázat még nem éreztem embernél.
— Pammón! Pammón, öcsém, ez nem lehet sebláz... tíz perce értek a lövések. Ezek megsértették a megállapodást – ez a gennyeslábú strici – a Philoktétés – ez mérgezett nyilat használt.
— Istenem Smintheusom – dehát ilyen méreg nincs! Tíz perc és – rohanok, és hozom az orvost, és Panthoosnak – az íjat – kihozom őt is, hogy Smintheus úrnak könyörögjön! — Elrohant a segédtisztjével. Odysseusék, illetve Agamemnónék élénk érdeklődése mellett Alexandros visszafordíttatta a csapatot, hogy menjenek vissza a szekérút alá, le a Skamandroshoz, és adjanak neki hideg, hideg vizet, majd elkezdte melléről tépdesni a bíborfestett inget. Lerakták közvetlen a folyó és egy itt beleömlő arasznyi erecske találkozásához, nyomorékká tett lábát belerakatta és onnan marokkal locsolta a vizet fejére, nyakára.
— És így jobb — mondta lihegve, halkan, csak magának. — Mikor ugyanott lőtt meg, ahol én Achilleust, tudtam, hogy vége. Mennyivel jobb így és itt lemenni az alvilágba, mint negyven évig ülnék a hordszékben nyomorékon, mint Anchísés gazda. — A túlpartra nézett, a szelíd dombokra. Majd’ húsz éve nem szólította Anchísést gazdának. Gyerekkora képeit látta maga előtt. És a Tenger Úrnőjét tizennyolc éves korából.
Közben többen átkiabáltak vagy futva elindultak az üzenettel, hogy Aineiás nagyurat kéreti a lágetés, sőt kétoldalt a danaosok is tisztelegtek nekik és vették az adást, és Agamemnón utasítására a rajból Stentór felállt és kezéből tölcsért csinálva iszonyú hangján átkiáltott a danaosoknak, hogy az ellenségtől Aineiásnak adják át, hogy vissza van rendelve. Aztán leültek az útszegélyre.
Aineiás és segédtisztje gyorsan érkeztek, tóduló trós harcosok utánuk. De addigra már a thymbrai kapun futva is látszott egy csoport, Panthoos két első fia, Polydamás és Helikáón az orvossal és még néhányan; és Paris már akkor sem volt egyedül, mert mikor végre felnézett, úgy érzékelte, sőt Aineiás is úgy látta, hogy Parist az anyja támogatja, mellette Árés áll teljes fegyverzetben és nyurga íjász meg f***ó törpe fia, a várbeliek élén pedig jött Phoibos úr az ezüstíjával.
Aineiás Paris elé rogyott és megtapintotta a lábát.
— Rendben, nagyjából elintéztük őket — lihegte. — Philoktétésnek átordítottam, hogy ha tovább sérti a megállapodást, Apollón és Artemis személyesen fogják lenyilazni, érje be azzal, hogy hivatalosan is ő a győztes. Bekajolta és feladta. A közrendű striciket szétvertük, -verjük. — Szalutált Agamemnónnak: — A Tantalida-gárda tisztességes volt, kössz!
Agamemnón és Meneláos visszatisztelegtek. Meneláos arca nagyon fura volt, Paris is intett nekik. Nem volt kedve átkiáltani, vagy ereje, Aineiásnak mondta halkan.
— Jó, Meneláos megkapta, amit akart, megmondhatod neki. Philoktétés győzött, akár át is küldetheted neki a díszpáncélt, legyen meg az öröme. Déiphobos örökölje mint lágetés? Az jobb?
— De Paris! — Aineiás visszaejtette a lábát a vízbe. — Erről szó sincs, ezek... begyógyuló sebek. Sajnállak – de – tudod, apa is uralkodhatott volna, képes lett volna, egyszerűen feladta, kilátástalannak érezte. Te is képes leszel rá. Viszünk mindenhova hordszéken. Ha akarod, személyesen én kötözöm majd a lábad – sokkal jobban néz ki, mint apáé, és fogod tudni mozgatni, csak súlyt nem fogsz tudni ráhelyezni – – igen, járni sajnos nem.
Paris ép kezével meglökte Aineiás homlokát, majd legyintett. Jó, hogy őszintén beszél vele, de minek.
— Nem érzed, hogy tüzes? — mondta.
— Sebláz.
— Egy nagy héraklési fenét! égek! elég az egész testem! Tépd már le rólam ezt a hülye inget, segíts! — Egy pillanat múlva csak karjain, vállán voltak ingfoszlányok, meztelen melle hirtelen éles ellentétben volt kisfiús hajával és ifjonci, gondosan borotvált arcával, tiszteletreméltó szőrzetével mutatta az érett harcost. — Ez sem ëlég! A bőrömet szeretném letépni, a bőrömet! — és tényleg karmolászta. Aphrodité úrnő nyúlt oda, lefogta a kezét, majd a patak mentén feljebb futott a letépett ingdarabbal, a forrásban vizezte be és azzal kezdte dörgölni. — Köszönöm, Úrnő, köszönöm – ez most jó hideg — hápogta. — Érted halok meg, igazából, ugye tudod? — Eszelősen felkacagott és hanyattdobta magát. — Tűz, de tüzes! Philoktétés... persze hogy csaló, mint minden danaos... és mint mi trósok is! Mérgezett nyíl! Mért tartotta volna vissza magát, ő aztán tudja, milyen megmérgezve béna lábbal... Hehhehe! Béna hősök világtalálkozója egy! Paralimpia, lövészet élő királyra, győztes Philoktétés! Csak Achilleus hiányzik. De jó Achilleusnak! Ki üzen Achilleusnak? Még ma átadom neki! — ordította át váratlanul az achájoknak. Meneláos felugrott, aztán visszaült, és eldugta az arcát. Félt, örvendett, és iszonyatosan szégyenkezett, hogy nem volt képes ezt saját kezével intézni, Philoktétésre kellett bízza, és most nem tud kitalálni egy mondatot, amit visszakiáltson. — Szegény Anchísés! Aineiás, nagyon sajnálom őt – én – higgye el, hogy sokkal jobban jártam. Tudom... te nem tudhatod... hát ilyen, ha elég az ember... ez villám volt, vagy mit lőtt ez? — Aphroditéra, Árésra nézett. Aphrodité nem felelt, ölébe vette Paris felsőtestét és úgy törölgette.
Addigra odaértek a trósok a várból, a zöm a jobbja felől, ahol épp nem látta őket, de Polydamás elébe lépett Apollón úrral, aki gyorsan, szó nélkül vizsgálta meg.
— Polydamás — mondta vacogva a lágetés. — Fogy az erőm... megbocsátok neked, minden szemétségedért, rendes, hogy kijöttél. Miért nem hoztátok ki a királynőt?
— Nem tudtuk, biztonságos-e. — Körülnézett, felmérte a hadihelyzetet, Agamemnónék és Odysseusék kézjeleket adtak. — Igen, ha ezek garantálják – igen. Helikáón, rohanás vissza.
Helikáón rohant vissza két katonával, Meneláos pedig valami haldokló kutyára emlékeztető hanggal felállt és elkezdett botorkálni az úton a Skamandros folyása iránt, hazafelé, ezt már nem volt ereje kivárni, hogy lelépett neje is idejöjjön huszonöt lépésnyire. Agamemnón utánanézett, aztán kommandírozott a gárdistáknak, azok vigyázzba álltak és egy istenhozzádot üvöltöttek az ellenség főparancsnokának, majd együtt elvonultak. Csak a túloldalt maradt Odysseus, Diomédés és kisded rajuk. Paris a kísérő isteneket még mindig látta.
Apollón közben átadta a trójai orvosnak és ezt mondta:
— Erre nincs orvosság. Nekem nincs. És másnak se tudok, még szegény fiamnak se volt, ez nem olyan, mint Philoktétés sebe, valami dög kígyótól... ez nem Pythón, nem Delphyné, nem Porkés, nem Chariboia, vagy akár Medúsa, vagy a barátnőnk mellén a micsoda, amitől össze szoktátok f**ni magatok. Sokkal tüzesebb. Ha nem űzzük ki, ez a láz önmagában egy óra alatt végez a fiúval. Ez mint ami az alvilágból jön egyenest.
Az orvos szótlanul ügyködött, de arca elkeseredett volt. Paris szakszerű kötéseket kapott kezére, lábára, sebkezelő szereket. Sziszegett és hánykolódott, de állta. Amikor a szemére került sor, és a sérült szemfehérjébe tapadt kötést eltávolították, akkor viszont üvöltött és kitépte magát a kezükből, az istennő fogta le és szorosan a mellkasához szorította a fejét.

“K*** lázas lehet télleg — mondta vagy inkább csak érthetően gondolta Priápos pikírten a háta mögött —, még erre sem áll föl neki. Ez az ipse halott.”

Apollón szó nélkül bokánrúgta, az anyja egy gyors mozdulattal felpofozta, de Parisba ez a megjegyzés hozta vissza a lelket, csak annyit mondott csöndesen: “**cs” és csak gondolta tovább: “ez egész más”, és onnantól moccanatlanul tűrte a kezelést.

— Tehát nem Athénétől van — felelte hűvösen a Tenger Úrnője. Átnézett Odysseusékra.
— Nem. Honnan a földanya kínjából jutott ilyesmihez Philoktétés? — kérdezte még fagyosabban Apollón.
— Oááhh! — ordította hirtelen Árés, amitől az összes trós visított, ugrott, reszketett ijedtében, még Aineiás is, sőt odaát a danaosok is, csak Paris nem. — Hát a Hekatoncheirek b***szák meg mind az ötven f***ukkal! emlékszem! Ennek a Philoktétésnek az apja gyújtotta meg Héraklés öcsi halotti máglyáját.
Mind összenéztek.
— És a jószolgálatért nyilván ajándékot adott.
— Ami őt magát megölte, azt.
— A Hydra mérge!
— Az alvilági kútból.
Paris kacagni kezdett, miközben reszketett, megállíthatlanul, közben egy-két szót motyogott, és megint ellökte az orvost.
— Ha-ha! Héra Királynő nevelése, ugye? Ő szoptatta! Hát mégis ők öltek meg! Ha-ha! Hydra... elégek... Achilleust legyőztem, és most Héraklést is utolérem... úgy halok meg, mint Héraklés... bruhhahaha! Én-va-gyok-a leg-na-gyobb, én-va-gyok-a leg-na-gyobb, bááá! hol marad már Helené! Ezt nézzétek, ilyen trójai király még nem volt, mint én! Héraklés nyila – apám – emlékei – ilyet apám se tudott – ilyet senki se! — Hirtelen felemelte a fejét. — És még akár... Nagyúr! nincs erre gyógyír?
— Tudtommal nincs — felelte Smintheus. — Cheirón még ma is folyamatosan lázban ég, száz év után. Pedig nála jobb orvos nemigen van.
— Jobb is, hogy Helené késik... küldjetek el Kebrénébe, a hülyep***ért... Oinóné minden kígyó marásához értett, mondta sokszor, ő még a hydrától se félne – hátha még szeret, hátha még segít!

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Tűzhalál, agyhalál, és poéngyilkosság

Remélem, nem fogok ínhüvelygyulladást kapni. Hét oldalt karmoltam tele az én olvashatlan bolhabetűimmel, az ágyban fekve, sokkal jobban tudok ott írni, mint a számítógépen. A gép kieszi a lelket az írásból.
És még mindig nem vagyok kész! De talán hamar lezárom ezt, Paris halálát, és akkor közkinccsé is teszem (legalábbis részleteket).
Az első felénél alaposan be is ittam, kell a koncentráláshoz, elvonatkoztatáshoz, tisztán és jól asszociáláshoz. Ilyenkor nincs forrás előttem (leszámítva a vodkaforrást), és higgyétek el, nem egyszerű átélni egy ember lelkét, akinek a fél szemét, fél tenyerét és Achilles-inát átlőtték, és negyvenkétfokos lázban fekszik. A végére teljesen ki is józanodtam tőle.

Mai vicc.
Kérdezik a Jereváni Rádiót:
— Kit fognak Schmitt Pál helyére köztársasági elnöknek kinevezni?
— Nem feltétlenül személyt kell várni, egy színes fénymásológép is megfelelő lesz.
Valószínűleg agyhalott nagynéném is kinn volt az Orsós Viktor (oppardon, Orbán) melletti felvonuláson. (Érdekes, régen május 1-jén még mindig volt annyi önkontrollja, hogy ne vonuljon fel, hiába, a szenilitás.) Nem tudom igazán elmesélni, ő milyen, Grósz tudja, ha tud rá jó jelzőt, adja kölcsön. Hogy a bánatba' tudnak emberek olyan gyapjashátúak lenni, hogy engedelmesen hozsannáznak egy társaságnak, amely bíróságilag értékelhető szerzői jogsértést foglalkozásszerűen elkövető tuskót tesz az állam élére, és felszámolja a Nemzeti Galériát, elvileg szellemi termelést folytató emberek is?
Hát miben jobb ez, mint a Cuslág?

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Elegem van

Ez a hét lement...
Kb. a felét visszadobtuk, ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy az emberiség fele gyengeelméjű, mert vannak köztük lusta disznók is. Amikor pedig húszéves pipikre nekem kell rászólnom, hogy ne egymásnak dolgozzanak, és pontot levonnom, akkor én szégyenlem magam helyettük.
Szintén szégyenteljes, hogy milyen politikai intézményrendszert tűrünk el.
Világosabban megmondva, a jó büdös k*** anyját az önkormányzatnak, amelynek van pofája ingatlanadót kivetni — miután évekig verték a nyálukat meg a f***ukat, hogy majd ők megvédenek attól, hogy a gonosz Fletó ingatlanadót vessen ki —, arra, amit
— nem ő épített,
— nem ő tart fenn,
— nem ő gondoz, fizet,
— amihez nem kaptunk tőle SEMMIT az életben, még piaci áron sem, csak piszkot, akadályozást és bajt. De a pofájuk nagy, és naná hogy a BKV fenntartásába bezzeg nem szállnának bele, hagyják Tarlóst becsődölni, meg engem, és elértéktelenítik az ingatlanomat azzal, hogy miattuk lesz majd csak gyalog megközelíthető.
Tényleg a jó fideszes k*** anyjukat, és biztos, hogy nem fogom befizetni mindaddig, amíg nem veszik ők észre a hiányt — ha szerencsém van, a kuplerájban ez sokáig tart majd — és nem szólítanak külön fel rá. És akkor a befizetési csekken a "közlemény" rovatba ezt rögzítem majd: A KURVA ANYÁTOKAT.
Ebből lehetne országos mozgalmat is, minden a fidesz-hatalomnak befizetendő pénzösszeg csekkjére ezt a "közleményt" írni. (Azért nem írtam köztársasági hatalmat, hogy ehhez az akcióhoz hadd csatlakozzanak nyugodtan a szocik is.)

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Közérdekű bejelentés

Quibus expedit universis.

Ezúton tájékoztatom minden olvasómat, esetleges félreértések elkerülése végett, hogy a doktori disszertációmat nem Kádár Félix írta, sem Grósz Jakab írta, sem nem Theodor Nöldeke írta, egyáltalán senki nem írta rajtam kívül.
Továbbá tájékoztatom minden olvasómat, hogy nem egyetemi doktori oklevéllel állítom magamról, hogy Philosophiae Doctor vagyok, hanem az ahhoz adekvát oklevéllel.
Mint az előbbiekből tulajdonképpen nyilvánvaló, a Fidesz nem jelölt és nyilván nem is fog jelölni semmilyen közjogi méltóságra, és nem is fognak arra megválasztani, legalábbis amíg a korrupt köztársasági rendszer van. Természetesen elvi okokból el sem vállalnám a szétrothadt, illegitim köztársaság elnökségét, ha egyszer lesz királyság, majd megfontolom, hogy esetleg pályázzak-e egy nádorispáni posztra.
Van egy harcostársam, aki szorító pénzhiány miatt néha — általam mélységesen elítélt módon — ír idegen szakdolgozatokat, de Schmitt Paliét még csak nem is ő írta. Egyébként ilyen felhasználni épp akkora görénység, mint Fodor Gabié, amikor tanársegéd létére "adjunktus" névtáblát rakatott ki, vagy még nagyobb, és nemcsak a jelen banánállamban, hanem már a késő-középkortól folyamatosan köztörvényes bűncselekmény, azonfelül teljesen nevetségessé teszi és kigúnyolja az egész tudományos életet és közéletet, szóval az illető egy az európai kultúra első számú rombolói sorába beiratkozó piti bűnöző, még egy kicsit azért nőnie kell, amíg eléri Codoi elvtársnő (gyk. Elena Ceausescu) szintjét. Bár már ő is analfabéta.
És természetesen nem rólam mondja a Rákóczi-induló, hogy "Vak Pali, Vak Pali mindent lát", hanem erről az analfabéta áltudósról, bár a 2-3. sora kétségtelenül rám is illenék :)

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Fekete lyuk

Ma eljutottam addig a pontig, amikor komolyan kezdtem hinni, hogy az ismert fizikai törvények nem érvényesek többé.
Először is, állandóan tönkremegy az összes órám. Ez önmagában kissé misztikus, de még össze tudok vakarni rá egy a természeti kereteken túl nem terjeszkedő magyarázatot: hogy az összes budapesti órásnak börtönben volna a helye, mert átveszik a pénzt a javíttatásért és nem csinálnak érte semmit, max. annyit, hogy átvétel után egy napig járjon az óra.
Emiatt volt aztán, hogy negyedik kísérletnek egy évek óta nem működő ruszki órát vakartam elő az íróasztal alsó fiókjából, és mikor az sem indult meg — mitől tette volna? —, kísérletképpen rázogattam egy kicsit ott lenn, az íróasztal mellett guggolva.
Nos, egy rázintásnál kiesett a kezemből. Történt ez +40-50 cm padló feletti magasságnál, három oldalról az íróasztal, a fal és a könyvespolc által bezárt max. 1/4 négyzetméteres szakaszon. A negyedik oldalon az én testem volt. Az óra elhagyta markomat, viszont nem koppant a földön. És többé nem volt megtalálható.
Több, mint egy óráig kerestem szabad fénynél és zseblámpával, minden négyzetcentimétert átvizsgálva, végül már a saját alsóneműimet is kétszer végigkutattam, hátha oda csúszott be, de nem. SEHOL SEMMI. Úgyhogy végül gyakorlatilag elhittem, hogy az óra elhagyta a háromdimenziós fizikai világot. Szobámban csoda történt, Isten magához vette az órámat, mint Énókhot, vagy fekete lyuk keletkezett a sarokban.
Ez azonban nem megnyugtató érzés, Kosztolányi írja le nagyon szépen, hogy a legfélelmetesebb, amit el tud képzelni, az, hogy felhajtja este a paplant és egy nagy fekete kecskebak van alatta, ami a semmiből termett oda, valami ilyesmi az is, hogy az íróasztalom alatt vége az anyagmegmaradás törvényének.
Ezért végül nem adtam fel a kutatást, bár már nem hittem abban, hogy az óra valaha visszatér a való világba, és végül megnyugtathatom a borzongó olvasót, a könyvespolcon egy folyóirat belsejébe talált becsusszanni, két papírlap közé (ez sem egyszerű történet, mert gerinccel kifelé álltak és nem túl lazán, plusz még vízszintesen is hevert valami a tetejükön).
Azonban ettől eltompult a veszélyérzetem, azt hittem, a mai napra rendeltetett abszurd tetőpontján már túlvagyok, már akár szakdolgozatot is javíthatok.
És erre megnézem a Vastagbőrt (bár újabban erős szdsz-es vonala miatt nem nagyon szeretem) és megtalálom az Orbánért mondatott állami áldó imádságot.
Quo usque tandem abutere, Victor, patientia nostra? Quamdiu etiam furor iste tuus nos eludet? Quem ad finem sese effrenata iactabit audacia?
Ad finem huius saeculi? Vel ad Kalendas Graecas?
Komolyra fordítva a szót, én is szoktam imákat mondani ezért a kormányzatért, mint ahogy gondolom, a legtöbben. Ezek kissé nyers imák, inkább a magán-, mint a gyülekezeti vallásosság körébe tartoznak, és sokban utalnak Sodoma és Gomorrha múltjára, az ott folytatott szexuális praktikákat is beleértve, sőt nem tökéletesen orthodox protestáns stílusban rendszerint Isten lovait is megszólítják, és az ő vérvörös f***ukat. De a Polgármester Úr őszinte, naiv népi vallásosságától elszégyelltem magam, és most inkább egy olyan imát mondok, ami alkalmas a gyülekezeti közös isteni tiszteletre.

Mindenható Uram Isten,
szabadíts meg minket az elmebetegektől,
és szabadíts meg a vérszopó rablóktól,
és szabadíts meg a cigányoktól,
és szabadíts meg a volt kisztitkároktól,
leginkább pedig azoktól, akik mind együtt,
most és mindörökké,
ámen.

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.