Fordítottam: én (jó hosszú, a csudába is...)
Pajtás, pajtás,
Nagy, nagy beteg vagyok én.
De magam së tudom bajomat, mi is ez.
Vagy a szél fütyüli
Lakatlan, üres mezején,
Vagy őszi avarként
Agyamat beteríti a szesz.
A fülem csattog fejemën, mint
Madárnak a szárnya.
Nyakában a lába,
Már nëm ragyog tele fénnyel.
Ëgy fekete férfi,
Fekete, fekete,
Ëgy fekete férfi
Települ mellém az ágyra,
Ëgy fekete férfi
Nëm hagy aludni az éjjel.
Ëgy fekete férfi
Rém-könyvben futtatja az ujját,
S dudorász orrhangja, mint
Papnak a holt fëlëtt,
Olvassa rëám
Valamilyen pökhendi iszákos éltét,
Szomorítja, gyötri a lelkëmet.
Ëgy fekete férfi,
Fekete, fekete!
"Halld csak, halld csak!
-- Mormogja nekëm --
A könyvben sok gyönyörü terv van
S eszme hozzája.
Ez a férfi élt
Ëgy olyan helyën:
A legalja martalóc
S szélhámos nép hazája.
Ott a decembëri hó
Tiszta pokolian,
Mëg a hóvihar is víg
Rokkáját hajtja.
Hát kalandor e férfi ugyan,
De csúcsminőség,
A legjava fajta.
Mert ëlëgáns volt,
Tetejébe költő,
Nëm nagy, igaz,
Na de virgonc volt ereje,
S ëgy akármilyen asszony,
Negyvenes éveit töltő,
Neki az volt a `rossz lëány'
Mëg a `kedvese, édëse'."
S így szólt: "A szërëncse
Mi más: ügyes ész s kezek.
Nyomorultak mindig is,
Mondják, az ügyetlen lelkëk.
Sëmmi az egész,
Gyötrelmeket
Idéznek el a hazug
Mëg a ferde tëttek.
Förgeteg, szél,
Mindënnapi fagy,
A nehéz csapások
S ha a bánat is éled,
Ha nevetsz látszatra, ha ëgyügyü vagy --
A világon a legmagasabb művészet.
Të fekete férfi!
Nëm merészelëd ezt të!
Hiszën të talán nëm
Búvár-hivatásnak élsz.
Mit nekëm élte
Ëgy botrányhős költőnek!
Jobb lësz, kérlek, ha másnak
Olvasgatsz és mesélsz.
A fekete férfi
Közelről guvasztja rám
A szëmét, amelyet belep
A kék szinü moslék,
Mintha rám mondaná, hogy
Tolvaj lënnék s zsivány,
Valakit pofátlan,
Pimaszul kirabolnék.
........................
Pajtás, pajtás,
Nagy, nagy beteg vagyok én.
De magam së tudom bajomat, mi is ez.
Vagy a szél fütyüli
Lakatlan, üres mezején,
Vagy őszi avarként
Agyamat beteríti a szesz.
Dermesztő az éj,
Nyugszik a néma kërësztút.
Së barát, së vendég,
A kisablaknál magam állok.
A lágy dara leple,
Mint mészpor, a róna fëlëtt fut.
S lovasok módjára a fák
Gyűlnek a kertbe minálunk.
Vészmadárnak
Éji szava sír valamerre.
Szórják a fa-lovasok
A paták dobaját szanaszét.
De a fekete újra
Ideűl a karszékëmre
Mëgemelve kalapját,
Hanyagul lëveti a zekét.
LHalld csak, halld csak! --
Hörög és arcomba mered,
Közelebb, mind
Közelebb ide dűl. --
Sosë láttam olyan csibészt,
Kit az álom
Ilyen ostobán és
Fölöslegësen kerül.
Ó, tëgyük fël, tévedtem!
Hisz a hold ma vakít.
Annak ugyan mi këll
Még, kit átitatott a szunya?
Tán a kövér combjával `ő'
Titkon mëgjelënik,
S mit olvasol neki,
Az a líra lëlankadt, satnya, tunya?
Oh, imádom a költőt!
Örömteli nép.
A szívnek oly ismert
História az, ami bennük él.
Ragyavert estis lëánynak
Hosszuhajú nyomorék
Nemi gerjedelëmben
Szétfolyva, világokat így mesél.
Már nëm tudom én, tán
Kalugában,
Vagy tán Rjazanyban,
Élt ëgy fiu ëgyszër
Ëgy faluban,
Csak ëgy parasztcsaládban,
Szőkehajú volt
Kék színü szëmëkkel.
És lëtt, ime, fëlnőtt.
Tetejébe költő,
Nëm nagy, igaz,
Na de virgonc volt ereje,
S ëgy akármilyen asszony,
Negyvenes éveit töltő,
Neki az volt a `rossz lëány'
Mëg a `kedvese, édëse'."
"Fekete férfi!
Vendég, kit utál
Mindënki -- tërólad
Ez a hír száll messzire."
Bőszülve, dühülve
Hajitom, s betalál
Pofájába botom,
Az orrtövire...
........................
...A hold mëgholt.
Virrad, s a kisablakba' kéklik.
Ó të éj!
Mi e dúlás, éj, e romok?
Cilindërben állok.
Nincs sënki, csak én itt,
Ëgyedül...
S a törött tükördarabok...
Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.