Work in Progress 9.

Miután ez a részlet megszületett a fürdőkádban (legjobban újabban ott tudok fogalmazni, kár, hogy a felét se tudom aztán lejegyezni utólag), és nagyon messze van az egybefüggően megírt szakasztól, így felolvasása belátható ideig nem várható, hadd jöjjön megint egy Trója-szakasz.

— Trójaiak, dardánok, vitéz népem! — hangzott hirtelen Helené mézédes, csábító hangja. (“Na ez most mindent bevet” — gondolta, aki ismerte.) — Teljesen felesleges a vita. Miért ne lehetne szentségtörés nélkül is bizonyítani, hogy Kassandra nővérünk ismét téved? Én bármikor bebizonyítom nektek, hogy a Szent Ló ártatlan, nincsenek a közelben achájok!
— Hogy-hogy? — kérdezte kitudjaki hátul, de hangosan.
— Harcosok és urak, vének és ifjak, gyertek velem a Lóhoz, de senki ne mukkanjon meg, ne is dobogjon és csoszogjon, hadd szóljak egyedül én! Előcsalom az achájokat, ha ott vannak!
Déiphobos intett a tanácsnak, hogy kövessék, és kivételesen mindenki engedelmeskedett. Helenének mindenki hitt, ahogy Kassandrának senki. Helené fanyar mosollyal, felső ajkát hegyes nyelvével nyalintva nézett végig rajtuk. Fogalma nem volt, miért csinálja ezt (általában jobb, ha ölik egymást érte, nem, és ráadásul ha megvan az esélye, hogy Déiphobos alulmarad...), aminthogy arról se, hogy van-e árulás a Szent Lóban, bár az a stílus, ahogy ezt Kassandra állította, erősen amellett szólt, hogy nincs, hogy a Ló valóban Athéné szentsége, talán az achájok parancsot kaptak, hogy pótolják a Palladiont, amit Odysseus kezébe nyomott volt az anyakirálynő. Egyről volt fogalma: hogy most olyan próbát tesz, amin esetleges acháj és biztos trós egyaránt megméretik, és csak az marad felszínen, aki olyan férfi, mint a bronz maga, szilárd és hajlékony egyszerre, érzéketlen és semmivel nem téríthető el a szándékától, nőt csak kard élén hajlandó szerezni és tartani, és majd az kapja meg őt (ha Déiphobos elbukik, amit valószínűnek tartott, annál jobb). Ha acháj lesz, ha Meneláos lesz, miért ne? Tizenöt éve Meneláos jó volt, azóta gyilkos harcon edződött királlyá, most mért ne lenne jobb?
Kiringatózott a palotából, át a templom elé, két lépésre mögötte Déiphobos lágetés, akinek megint alig volt képessége nem rálépni a peplos szegélyére, a többiek picit távolabb, és lehetőleg körülvették a Lovat, ő meg nekidőlt a mellső lábának, véletlenül alig rőfnyire az ajtótól, és középhangosan elkezdett beszélni az estébe, a hidegbe, a Lónak és senkinek (de persze hogy a trósok is hallják). Megszólította Meneláost, ex-férjét, azon a legbelsőbb hangján, amit az soha nem tudhatott felejteni.
— Ó Meneláos, Meneláos, szegény szőke fiúm, hol vagy te már, ugyan hol vagy, istenek, nem bírom ezt már, küldjétek már ide Meneláost... ha itt van, ha itt rejtőzik, ha talán a lóban van, ahogy Láokoón mondta, gyere ide, Meneláosom, halld meg végre a hangomat... ha tudnád, mennyit szólongatlak hetek óta, hetek óta, szőkeszakáll, morzsikám... nem bírom ezt tovább, hogy bánom már, ami történt, hogy becsapott engem az arany Aphrodité... elvitt a legszebbel, és aztán elvette tőlem és a legrosszabbnak, a legbutább idiótának adott — és Helené csábosan felzokogott, és belül ugrált a rekeszizma az élvezettől, hogy Déiphobos lágetés két lépésről hallja és kénytelen jó képet vágni hozzá —, ennek a baromnak (zokogás), és mellette kell leélnem az életemet, istenek, Meneláosom, morzsika, drága véreskezűm, bocsáss meg nekem, ebszeműnek, kutyának, rossz nőnek, aki képes volt és otthagyott, ugye meg tudsz bocsátani, gyere elő, mooost (fuldokló zokogás), ne várass, mert meghalok, hogy nem tudtam meghalni a temetésen, ahol ez a silány, fat**ű férjem fogdosni kezdett a sírnál (Déiphobos a fogát csikorgatja), egyedül vagyok és vissza, vissza vágyom már hozzád, lehullt a szememről végre a lepel, nem csap már be senki, gyere és üss meg, csak vigyél vissza, mooost, szegény fiú, te isteni, kő***ú szőkeszakáll...
Elhallgatott, és szipogva, reszketve várta egy-két percig az eredményt.
Volt, ha ő nem is láthatta. Odabenn Meneláos először fülét hegyezve, mint egy versenyló, hallgatta, aztán remegve, aztán egyszerűen felguggolt bal kezét lebegtetve, és nekiindult volna kis-Aiás és Epeios testén át az ajtónak, Agamemnón fivére oldalról két bivalykarjával átkarolva fogta vissza, kinyitotta a száját, hogy ordítson, visszaszóljon, még jó, hogy Odysseus is ott volt, és teljes erőből befogta a száját, karján megfeszültek az erek, és most a kis-Aiás is hátranyúlt, és lenyomták Meneláos királyt a padlóra, amíg le nem csihad. Az nyögni, Diomédés és Aiás rákiáltani készültek, Odysseus némán tátogva kiabálta nekik (csak az a baj, hogy összesen egy olajmécset mertek benn olvasni, és annak pisla fényénél szájról olvasni nem igazán ment): “kuss! kuss! hallgatóznak! ne rázd az oldalát, te hülye! ne moccanj! kuss!” Semmi feles hely nem lévén odabenn, mindenki lökte a másikat, és mindenki érezte a másik fokhagymaszagát, de Odysseus valahogy mégis elérte, hogy a falak ne remegjenek.
Helené amikor kifújta magát, belátta, hogy nincs eredmény, és olyan sírás-utáni, tompa hangocskán szólalt meg:
— Édes néném, szólj te is... panaszkodd ki magad, amíg senki nincs itt...
És váratlanul nővére, Klytaimnéstra hangján szólalt meg, egyszerűen tökéletes utánzás:
— Menj most innen, hugi, hagyjál egyedül az istennővel... Athéném, segíts meg, senki más úgyse segít rajtam... Agamemnón, te bikanyakúm, te barbár, hol vagy te már, hova nem jövök utánad, és nem segít senki, nem talál senki... édes istenek, Hérám, istennőm, eljöttem titkon otthonról, belopózom az ellenség közé, és éppen nincs már itt az én istenem, uram, az én Agamemnón királyom, hallasz-e engem vajon, te egyetlenem, felelj nekem, ha hallasz, akárhol bujkálsz... tíz éve várlak, mindennap áldoztam Hérának érted, és semmi válasz, egyedül vagyok a váradban és várok, Agamemnón Átreida, te gyilkos! (felcsattanó hangon, mint Klytaimnéstra erőszakos pillanatai, és gondosan nem sír, mert azt amaz soha) Hogy bírom már a kormánypálcát nélküled, te, gyere, gyere vissza, mooost, királyom... emlékszel, emlékszel, milyen voltál annak idején, oroszlán voltál és bika, amikor megismertél, emlékszel, hogy két kézzel ráugrottál az akkori férjemre és kiverted belőle az agyvelejét... mért, mért nem vagy most is olyan, nem bírom már tovább nélküled! felelj, te emberevő férjem, akárhol vagy, ha itt vagy, ha nem, gyere elő, mert már nem marad belőlem semmi nélküled, hát már a pók beszőtte a p***mat nélküled, (nem szabad itt finomkodni, Klytaimnéstra sose kerülgeti a kását, akár nyilvánosság előtt se) el akartam már hívni Kythéráról az unokatestvéred, a gyilkos Aigisthost, hogy szaggassa le ő végre a pókhálómat, (közben Helené gondosan a lónak dörgölte magát, hogy az enyhén remegett, és úgy sóhajtozott, hogy úgy hallják odabenn, hogy éppen magához nyúl) ő legalább hasonlít rád, legalább külsőleg... ez az utolsó, amit még ki tudtam próbálni, hogy otthagytam mindent, csapot-papot, jogart és koszorút, és titokban áthajóztam utánad, hogy hónapok óta még levelet se kaphatsz, de most itt vagyok én egyedül – és te nem vagy itt, b***meg, királyuram!
Kis szünet, benn semmi, még remegés sem, ámbátor a királyok királya az első hangokra elengedte Meneláost (az ernyedten és még mindig kábultan feküdt kis-Aiás alatt, erőtlen kísérleteket tett, hogy meginduljon az ajtónak, és nagyon lassan tért vissza a józan esze), de most Odysseus az ő száját fogta be, Epeios megpróbálta fellökni és Diomédés, a saját lágetése is belekapaszkodott, de lerázta volna őket és kitört volna az ajtón, ha Neoptolemos a maga tizenéves gyilkos ösztönével és érzéketlenségével nem rántja ki a tőrét, és nem feszíti oda a pengét a tulajdon nagykirályának hátrahúzott torkára, Odysseus keze alá, készen rá, hogy tényleg elvágja, ha az megmoccan.
— Ó drága bikafejem, te gyilkos — sóhajtott most sokkal halkabban, de eltökélten Klytaimnéstra acháj szinkronhangja —, hát nem felelsz... talán nem hallasz, nem vagy te itt a várban. Elfelejtettél engem, Nagyonemlékező, te bronzt**ű, hát igen. Hát ha nem hallasz, akkor én innen is elmegyek... de tényleg mondom, elmegyek Kythérára és legalább az unokatestvérednek odaadom magam, mert meghalok már az ürességtől a hasamban...
És hallgatás, amíg Helené kifújta magát, ez a munka iszonyú energiaigényes, reszketett és izzadt a homloka. Közben végiggondolta, ki lehet még jelen. Aztán átsétált a másik oldalra és Peteós fia Menestheus, az athéni király feleségének nyafogó orrhangján szólalt meg, azzal a csúcsathéni kiejtéssel, amelyet Théseustól jobban ellesett, mint maga a király.

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.