Apám

1942-2006.
Tulajdonképpen nem csekély idő; Bartók Béla, Marschalkó Lajos pontosan ugyanennyi időt tudtak teljesíteni, és hagytak maguk után olyan rakat eredményt, amit száz ember együtt is eloszthatna száz-száz évre fejenként. A baj az, hogy mégiscsak azon gondolkodunk: vajon mi volt még Bartók fejében félkészen '45-ben, ami már nem jöhetett ki...
De akkor is több, mint nagyapám 29 éve.
Nagyapám a Szent László-vonalban halt hősi halált, amikor apám még két éves volt. Fej- és gerinclövés; egy névjegykártyára utána végrendeletet írt, amelyben rögzített utolsó kívánsága az volt, hogy apám lelkészként szolgálja az URat. Valószínűleg apám soha nem kapta kézbe a cetlit, szerencsére, mert így a Mammon-imádó, besúgó, gerinctelen ref. egyházszervezetet kívülről tudta megvetni, nem kellett belülről, büntetésből Alsó-Bivalybasznádra száműzött lázadó lelkészként kritizálnia. Amiért érdemes ezt megemlítenem, az az a csodálat, amit ez iránt az ember iránt kell éreznünk, akinek volt ereje ezeket a kristálytiszta, apró, határozott vonalú gyöngybetűket leírnia egy féltenyérnyi papírra ceruzával, koponyájában és gerincében golyóval.
Egyes, elcionistásodott családtagok szerint nagyapám nemzeti szocialista rokonok bosszújából került ki a frontra, amiért zsidókat bújtatott. Mivel azonban ő már májusban elesett, amikor még meg sem indult a zsidók deportációja, ez merőben valószínűtlen, csak a szadeszos gondolatmenet szokásos, tényekkel nem törődő ideologikus bosszúálló vaksága. Az viszont tény, hogy utána, ősszel a hátramaradottak zsidókat bújtattak otthonunkban (én most éppen abban a szobában lakom). [NB. Az is igen valószínű, hogy erről az említett nemzeti szocialista rokonok is jól tudtak, de a jelek szerint ezt békés csöndben viselték, ez persze nem csoda, hiszen Szálasi is megakadályozta a budapesti gettó felszámolását, csak ő más eszközökkel.] Apám ezalatt biztonsági okokból száműzve volt Gyálra, így erre és az ostromra nem emlékezett, sem arra, hogy utána a kiszabaduló üldözöttek nagyanyámat hálából elvitették az ávóval mint kollaboránst. Éliás József nagytiszteletű úrnak, Éliás Ádám atyjának közbenjárása szabadította ki, aki persze szintén nem volt a rendszer kegyeltje, finoman szólva, de az ország első számú antifasiszta hálózatépítőjét mégsem lehetett egyszerűen agyonütni Rákosiéknak, inkább apróságokban tettek neki egy-egy gesztust.
Apám egyébként állítólag kristálytisztán emlékezett kétéves korából való emlékekre is.
Az ötvenes években félárván négy testvérrel, az elmúltakba belerokkant, gyógyszerfüggő anyával felnőni nem lehetett könnyű. Azt félig tudom, hogy lehet úgy felnőni, hogy az ember kisgyerek korától tudja, hogy szeretve tisztelt nagyapját soha nem láthatta és családnál tágabb nyilvánosság előtt tilos volt kimondania a nevét (őt Rákosiék halálra ítélték). Mesélt egy kecskéről, ami táplálta őket, és amelynek a kikötésére való vasgyűrű még megvan a ház oldalán. Mesélt a SZEGROFER rakétáról, azt már leírtam. Mesélt az illegális istentiszteletekről, amelyeket anyja a lakásunkon tartott. Sok mindenről mesélt, és sokkal többről nem mesélt.
Azért akárhogy is volt, nagyapám könyvei, vagy az 1850-es évekből való (egyébként használhatlan) zongora megmaradt, és apám kiváló zongoristává is lett, állítólag diákkorában egy lemezt is felvettek tőle, de ennek azóta se bírtam nyomára bukkanni, lehet, hogy csak legenda. Az viszont tény, hogy jónéhány ref. gyülekezet kórusának volt oszlopos tagja és sokat kántorolt is, néha felváltva barátjával, Máté János bácsival: nagy és szívesen emlegetett élménye volt a "váltókorál", amikor zsoltár-improvizáció közben cseréltek az orgonapadon, természetesen azzal az alapvető feltétellel, hogy a gyülekezet ne vegye észre a cserét.
Ennél már csak az volt szebb anekdota, amikor a gyülekezet megbeszélte, hogy orgona nélkül énekelnek, amíg Ő is veszi az Úrvacsorát, csak ezt elfeledték neki megmondani, és nem értette, miért énekelnek még mindig, amikor már a postludiumot játssza. Na, gondolta, majd elintézem én, hogy észrevegyétek, hogy vége! És eljátszott nekik egy újabb versszakot, majd organo pleno az utolsó énekhangra rakott záróakkorddal be is fejezte. A beállott drasztikus csöndben azonban a gyülekezet tovább énekelt zavartalanul, és ő csak nézett ki értetlenül, amíg a segédlelkész fel nem szaladt az orgonapadhoz: "Hát Gyurka, hát te nem jössz Úrvacsorához?"
Előtte és közben a legkülönbözőbb gyárakban volt tróger, hogy eltartsa a családot. És volt egy-két év, amikor szabadlábon maradt dédatyám (aki szintén körülbelül annyi időt élt, mint ő) fiatal zsidó szeretője tartotta el őket. Nála ismerkedett meg anyámmal is, aki annak tanítványa volt (ez nem biztos, hogy szerencsés volt, de most már mit tegyünk). Amikor én megismertem, már elviselhetlen zsémbes öregasszony volt, de mégis elviseltem tudva azt, hogy születésemkor eksztázisban járta be a kerületet, basszus hangján ordítva boldog-boldogtalannak, hogy "unokám született!" Fogadott/mostohaunoka legyen hálás ezért, és ne morgolódjék. El is mentem ma az ő sírjához is a zsidótemetőben, ahol láthatólag évek óta nem járt senki az ő családjából.
Apám trógerkorából a legszebb történet az, amikor egyetlen társával sztrájkoltak a Szikvízgyárban. Egyszer talán elmesélem, most nem, szép példája annak, hogy a munkás-érdekérvényesítés létező és kivihető dolog, csak nem úgy kell csinálni, ahogy a f***fej komcsi szakszervezetisek játsszák az agyukat, hanem ahogy Éliás Ádám.
Mivel közben hosszútávfutó volt Schirilla Gyuri bá keze alatt, szép pénzt takarított meg azzal is, hogy az újpesti meg csepeli gyárakba futva járt be dolgozni, nem BKV-val. Viszont mikor húszéves korom körül megkértem, hogy fusson velem egy kicsit edzés gyanánt, azt felelte: "futottam én már eleget életemben". Így aztán a maratont sokkal később, egyedül felkészülve tehettem csak meg. De nagyon büszke volt rám, hogy megtettem, egyedül azért morgott, hogy miért nem szerepeltettem a nevezésemen a doktori címet, láthattam, hogy a maratonisták mind értelmiségiek [valóban dr. volt a győztes is, én akkor csak 13. lettem], oda feltétlenül illik a cím. Egyébként is ragaszkodott hozzá, hogy ahol lehet, hangsúlyozzam értelmiségi címeimet. Ő maga ezt nemigen tette.
Az államvizsgáján Pál Lénárd elvtárs személyesen buktatta el (milyen igazságszolgáltatása a sorsnak, hogy e nevet ma már száz ember közül egy se ismeri). Nem előzmények nélkül, mert két évvel előtte megmondta neki, hogy meg fogja buktatni, akármennyit tud. Szerencsére a következő évben nem volt benne a vizsgabizottságban, így Apám megkapta az oklevelet, és ha a mindenható III/3 nem tesz keresztbe, Heisenbergnél dolgozhat (erről már írtam), így Klausz Gyurkával dolgozott egy kontinensnyi távolságból (erről is). Nem az ő hibája, hogy a nemzetközi tudományos maffia elkaszálta a kutatást, erről inkább a NASA korrupt jenki maffiózóit kellene megkérdezni. Továbbá dolgozott keresztapámmal, A.B.-vel, akivel csak jól érezték magukat, nem találtak semmit; Soltano Grossival, aki legjobb, ha maga számol be róla, hogy milyen volt, mert ő jobban tud beszélni erről; Koch Sándorral, akivel elég sok sejtbiológiai felfedezést tettek; még egy pár emberrel, ezt hagyjuk.
Tízéves koromig albérletben lakott egy isten háta mögötti hegyifaluban, ahol télen úgy volt úthálózat, hogy ő az 500-as Fiat orrára applikált hóekével végigment a főúton és letolta a havat. (A Fiatot imádtam, egyébként a komcsik elől elmenekült dédanyám utolsó ajándéka volt a családnak Tojcslándból, és az egyetlen, amit Apám kapott meg.) Amikor a főbérlő családjának örvendetes gyarapodása miatt már nem volt többé hely, egy félévig kéthetes SZOT-üdüléseket kunyerált magának és az összes motyójával költözött be, így nem vált hajléktalanná. (Talán már erről is írtam.) Végül nem csekély, sőt embertpróbáló szellemi és jogi tortúrával tudta nagyobbrészt visszaszerezni a családi fészkünket, ahol született. Azt hiszem, megérthető, hogy utána élete végéig nem volt ereje már az egészet kitatarozni és még mindig megvannak a világháborús belövések a korlátokon...
Soha nem gyűjtött magának készpénzt, körülbelül ötszáz üzletének mindegyikében többé-kevésbé becsapták a partnerei, így volt néhány története Sólyom Laci munkaiszonyáról, Lezsák Sándor primitív bunkók általi biztos megvezethetőségéről és pár hasonló témáról. Szélsőbalosok igen ritkán ajánlottak fel neki üzletet, ezekben az esetekben valamivel jobb volt a fizetési fegyelem, de azért nem megfelelő. A legszomorúbb ebben a történetben az, hogy Antall Jóskára, régi tanárára és üzletfelére se tudott észérvekkel hatni.
Bele is bukott az ország.
'89-ben ő is hitt pedig benne, hogy létre tudjuk hozni a Magyar Köztársaságot, és szavazott is — soha nem beszéltük meg előre, de mindig részletekbe menően ugyanúgy szavaztunk, pedig egész más körzetbe tartoztunk. Később már nem annyira hitt. Később egyáltalán nem. De azért mindig csöndesen dolgozott, hangos zokszó nélkül.
Koncepciós ügyben kirúgatta az állásából B.P. MDF-es politikus (és neki aztán szabad volt a bíróság jogerős ítéletét is negligálni, amely Atyámnak adott volna igazat), lefokoztatta F.G. buzeránsvezér és SZDSZ-es politikus, nem sorolom a kisebb-nagyobb elgáncsolásokat, amelyeket szocik, mödöfösök, szadeszosok és fideszesek sorban elkövettek, egyedül Torgyán Jóska nyújtott neki segítő kezet, amikor bajban volt. Torgyán Jóska, volt, amilyen volt, személyes kapcsolatot tartott az emberekkel és az eleven embert szólította meg bennük, nem a pártmuksót. Ja persze, apám elvből semmilyen pártba soha nem lépett volna be. De megbocsátott azoknak az embereknek, akik az MSZMP-ből (még bukása előtt) kiléptek, és szívesen volt velük barátságban. Sőt, aktív párttagokra sem haragudott meg pusztán ezért. Viszont sok munkatársát megszerette és feltétlen, odaadóan tisztelte a rothadó köztársaság éveiből is. Nem is tudnám felsorolni ezeket, nincs is értelme: igen széles a lista Lócitól (ifj. Szabó Lőrinc) a Viaszarcúig (aki nem tudja, kinek az illegális neve, azt most nem áll szándékomban útbaigazítani) és még tovább. Bántotta, hogy két apróságot elb***ott az életben, két nagy szellemi felkészültségű ellenféllel kihagyta a felkínálkozó lehetőséget a személyes ismeretségre, Faludy Györggyel és TGM-mel.
Medgyessyt meglepő módon nem gyűlölte, egyenes embernek tartotta és politikáját sem kátyúbavivőnek. Rögtön nagyon rossz jövőt sejtett, amikor Medgyessy puccs áldozata lett. Viszont Medgyessy idején is megjelent köztisztviselőként kormányellenes rendezvényeken. Szerintem ezt a szoci főnökei is tudták, de nem tudtak vele mit kezdeni: egyrészt az öregedő, tapasztalt szakember modora olyan lefegyverző volt, és annyira ismerte az életet, hogy mindig két lépéssel előre tudta, mit mondanak neki, másrészt tudták, hogy senki más nem tudná helyette működtetni a számítógépes rendszert.
Utolsó éveiben egyszer, mikor össze kellett állítania egy önéletrajzot, meglepetve mondta a végén: "ilyenkor látja az ember, mennyi mindent csinált az életében."
Amikor viszont egyszer azt kérdeztem, mi a legfőbb eredménye eddigi életének, lakonikusan annyit felelt: "A főművem te vagy."
Természetesen királyságpárti volt ő is, bár erről nemigen beszélt; legalábbis társasági szinten jóban volt Göncz Árpáddal (örököltem tőle egy pólót, amelyből még egy darab van az országban, és az Gönczé, valamely amerikai egyetem ajándéka egy kulturális követjárásból), Mádl Ferenccel és Sólyom Lacival. Legjobban még az utolsót kedvelte, bár nem tartotta sokra.
Irtózatos mélységben tudta megérteni a másik embert, az egészen más neveltetésűt, nációjút, vallásút is, a becsületest ugyanúgy, mint a legnagyobb gazembert. Egy dolog volt, ami elől elmenekült: a betegek elől. Egyszer, utolsó éveiben félhangosan annyit mondott nekem: "eleget láttam narkomán anyámat". Temetőbe a temetés után soha nem ment senkihez. Azt végképp nem volt hajlandó soha mutatni, hogy ő beteg, bár egyszer, amikor mellékvese-daganata volt, elismerésre méltó tudományos precizitással szervezte meg a gyógykezelését, és ki is gyógyult 100%-ig, még a műtéti heg sem látszott rajta. Egyszer kettesben voltunk, amikor vesekőrohama lett, először nem jött rá, mi az, hiszen ennek a tünetei eléggé atipikusak tudnak lenni, és a földön hanyattfekve félájultan hívott magához. Pár szóban rendelkezett, hogy hogy hívjak orvost, és "ha ez egy rohadt infarktus lenne", mit kell tennem a halála után. Tíz perc múlva azonban kiderült a diagnózis, de attól neki nem kellett nyugodtabbnak lennie, csak nekem. Azt hiszem, ő soha nem félt a haláltól, mert mindig készen várta.
Keveset utazhatott, pedig nagyon szeretett. Alig beszélt útiélményeiről, de tudom, hogy mély örömmel emlékezett Kazakisztán hegyeire éppúgy, mint a Niagara vízesésére; legjobban a lipcsei forradalomban való részvételének örült és velem együtt tett szíriai utazásának. Azt a nyomasztó élményt most nem írom le, amikor a KGB elől bujkálva, titokban kereste meg apja sírját az ukrajnai katonatemetőben, miután a szovjet hatóságok megtagadták tőle az engedélyt a legális odautazásra (Lembergig volt útiengedélye más ügyben). Nagyon szerette a szardíniát és szardellapasztát (most emlékezés közben azt majszolgatok), a pacalt, a bablevest. Ha felidézem a távolban az alakját, és elhessegetem azt a képet, ahogy halottas ágyán fekszik meztelen, akkor úgy látom, hogy bablevest kanalaz félmeztelenül és szidja a szocialista pártot. Fiatal korában volt, hogy eszméletlenségig tartó buliban volt, és idős korában rendszeresen magához vett egy jó kupicát esténként; halála után azonban egy rekesznyi osztályon felüli whiskyt találtunk, amit még jobb alkalmakra tartogatott (kedvenc itala), de mint ez is mutatja, fölösleges bármit a jövőre tartogatni. Szeretett jót mulatni, néha nagyszabású gentry módján is, de sajnos velem kettesben nagyon kevésszer volt alkalma. Örökké bánom, hogy egy héttel a halála előtt nem sikerült rávennem, hogy jöjjön el velem vidékre ünnepelni, mert már nagyon megfáradtnak érezte magát.
Nem ismertem embert, aki nála jobban értett volna az apró műszaki tárgyak megszereléséhez (beleértve természetesen az 500-as Fiatot is, sőt a széteső 100-as skodákat is), Altízy hadnagyot kivéve olyat se, aki jobban vezetett volna nála (erről is írtam már), és a számítástechnikának is utolérhetetlen szakértője volt a 70-es évektől, bár a 80-as évekig nem juthatott géphez. De elképesztő adathordozói lapulnak még a fiókokban, amikről a mai nemzedék azt sem tudja, mik, nemcsakhogy hétcollos floppyk (igen! nem elírás!), még annál korábbi generáció is, és sokszor büszkélkedett vele, hogy egész nagyvállalatok számítástechnikai rendszerét futtatta zsebszámológépeken, amelyeknek 256 byte volt a memóriája. Utolsó heteiben is nyugodtan, tempósan végezte a házban az építkezést, bár érezhetően bosszantotta, hogy Fletó kényszernyugdíjaztatta. A szoci főnökök végül megígérték neki, hogy a nagyfőnök intézkedései dacára visszafoglalkoztatják nyugdíjasként, de erre már nem kerülhetett sor. Előbb volt ugyanis Szeptember Tizennyolcadika, a gyönyörű éj, amikor mellettem harcolt az MTV kapujában. És ott sebesült meg végzetesen, ami után már csak néhány hónapig betegeskedett. Október 23-án, a véres éjszakán már halálos betegen állt mellettem a tank közelében, és menekült velem együtt a Gerlóczy utcába a milícia rohamánál, de ezt ő tudta a legkevésbé.
Isten legnagyobb kegye az igazakhoz talán az lehet, hogy egy perccel a haláluk előttig nem sejteti velük, hogy magához veszi őket.
Egy félórával azelőtt feküdtem le végre, hogy megtörtént, reggel hat előtt, megint egész éjszakai munka után, és egy órával utána ébresztett fel anyám. Így életem végéig lehet lelkifurdalásom, hogy nem voltam ott a döntő percben, bár a boncolóorvos határozottan állította, hogy az égvilágon semmit nem tehetett volna senki abban a másodpercben sem, akár a kórházi műtő közepén sem. De aztán még vagy egy órát karjaimban tartottam, amíg végleg elállt a lélekzése (ennyit ér az Országos Mentőszolgálat Budapest közepén). Egyszer megpróbáltam megírni, milyen ez, nem tudom, akkor sikerült-e megértetnem azzal, aki nem próbálta, újra nem teszem, bár semmit nem feledtem azóta belőle és nem is fogok, amíg élek.

Ja, mielőtt elfelejtem: legidősb T.M., Apám nagyon fiatalon meghalt állatorvos barátjának atyja, mikor először találkoztak és beszélgettek, és Apám barátjával közös kedvencéről, Bartókról áradozott, elgondolkozva nézegette Apámat és váratlanul azt mondta: "Jaj, te szegény, mennyire szereted Bartókot, és ugyanolyan fiatalon fogsz meghalni is." Mind a mai napig megfoghatatlan, honnan tudta ezt a hatvanas évek végén, és miért nem tudta akkor már azt is, hogy az ő fia meg harmincévesen belehal egy tehéntől kapott bakteriális fertőzésbe...
Lux perpetua luceat ei.
Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.