Work in Progress 10.

Tekintettel az ígéretemre és a hatalmas érdeklődésre, amely eddig egyáltalán nem nyilvánult meg, de hátha mégis lenne, akkor legyen Trója, X. ének (Paris halála).
Mivel a mitológiai hátteret nem mindenki ismeri, kérem a hozzáértőt, bocsásson meg, ha bevezetőként vázolom az előzményeket: igazán nem az olvasó lebecsülésének szándékával teszem. Tehát: miután Philoktétést, aki tíz évig kígyómarás miatt béna lábbal volt Robinson, behozták a táborba és meggyógyították, kihívta íjászversenyre Parist. Philoktétés Héraklés íját birtokolta, a danaosok ebben bíztak. Paris elfogadta a kihívást, Déiphobos és Odysseus voltak a versenybírók, háromszori nyílváltás történt. Paris egyszer sem talált, Philoktétés első lövésre a bal tenyerét (ezt megváltoztattam jobb tenyérre, hogy semmiképp ne maradjon cselekvőképes az ellenfél), másodikra a jobb szemét, harmadikra a sarkát találta el ugyanott, ahogy Achilleusét Paris. Paris egész nap öntudatánál maradt; a danaosok megpróbálták kiragadni a testét és fegyvereit a küzdőtérről, de a trójaiak visszaverték őket. Mivel a seb mérgezett volt, Paris Helené előtti szeretőjének, Oinónénak, aki gyógyító nimfa volt, a segítségét akarta kérni, de az elhagyatásáért úgy akart bosszút állni, hogy megtagadta a segítséget; később meggondolta magát, de mivel Paris addigra már elhunyt, végül a lágetés (=lawagetas, mykénéiesebben) halotti máglyájára vetette magát és ott elégett, mint egy indiai özvegy.
NB. A bal kezem ujjai még egy kicsit fájnak, de talán nem lett tartós bajuk.
A szöveg még nem 100%-ig végleges.
Update: és valóban azóta jónéhány mondatot átírtam...

X. ének

Futólépésben vitték a lágetést a vár felé, miközben Déiphobos előrevágtatott lovon, hogy a várbeli orvost hívassa. Paris egy darabig fogát összeszorítva ült a hordszéken, kezét és szemét rögtönzött kötés nyomta, amely piszkosnak látszott – valójában csak véres volt –, és nem szólt. Miután észlelte a természetes tényt, hogy szemeit nem tudja egymástól függetlenül mozdítani, és akárhova nézne is bal szemével, roncsolt jobb szemgolyója is arra fordul, őrjítő fájdalmat okozva, szemét is vagy görcsösen lehunyta, vagy görcsösen egy pontra, a Thymbrai-kapura szorította a messzeségben; Aineiást egy balkéz-mozdulattal küldte ki a danaosokkal szembe, nem nézett utána, és az ordítozásról, harcizajról se vett tudomást.
Aineiás Achátés segédtiszttel hamar intézkedésbe merült: azokat a csoportokat, akik Paris kézrekerítésére törtek (vagy a lágetési díszfegyverzetére), viszonylag gyorsan szeparálták, akik azonban láthatólag a tűzszüneti megállapodáshoz tartották magukat, és elsősorban az események hiteles követése miatt rohantak mellettük, azokra – Déiphobos utasítását negligálva – lényegében nem fordítottak figyelmet, így Odysseus Sinón, Eurylochos és Perimédés kíséretében, valamint Diomédés egyedül Sthenelosszal talán negyven rőfnyire haladtak mellettük, túloldalt pedig a két Átreida egy gárdarajjal. Annál inkább eszük ágában sem volt megpróbálni szétzavarni e pár királyt (még ha Déiphobosnak nyilvánvaló elméleti igazsága is volt abban, hogy ha akármelyik csoportot megsemmisítik, a háború ott a helyen véget is ér), mert egy-egy nőalak is futott velük, akikre Paris még induláskor keserűen biccentett volt. Bár nem szólt vala semmit, Aineiás úgy következtetett, hogy ezek vagy két Moira, vagy maga Athéné, illetve Agamemnón karján Héra nagykirálynő.
Öt perc se telt el, már a külváros lerombolt szélénél jártak. Parisnak vacogott a foga. Egyre jobban vacogott. Rázta a hideg. A testőrcsoport azon a helyen, ahol a szekérútról le kellett jobbra fordulni, hogy felmenjenek a déli kapuhoz, Pammón intésére kanyart vett, de ekkor a lágetés felemelte fejét, megint kinyitotta szemét és felordított a fájdalomtól.
— Aineiáááás! — üvöltötte. — Hol van!!
— Hamar jön — felelt Pammón. — Lágetés fivérem, két perc és benn vagyunk. Tarts ki. Semmi vész. A vérzésed már elállt.
— Állj — mondta erre halkan. Megadta magát a hidegrázásnak és hanyattdőlt.
— Két perc! Emberek, a... — folytatta volna Pammón.
— Azt mondtam, állj! Én vagyok Trója lágetése, a királyok királyának főparancsnoka és örököse, vagy nem? Fordítsátok meg ezt az átkozott saroglyát.
A testőrök tanácstalanul megálltak. A sebzett főparancsnok nyögések és laikason-nak szánt csonka szótöredékek kíséretében bal könyökére húzóckodott fel. Próbálta jobb kézzel odainteni Pammónt, de ez borzasztó érzés volt, odafordította fejét és sziszegve újra behunyta a szemét.
— Pammón. Fivérem. Itt maradunk a mezőn, és te megfogod a fegyverzetemet, az íjamat is, és beviszed és odaadod királyi apámnak. Nem, az íjamat inkább Phoibos úr templomába akaszd... mitt’omén... ad’oda Panthoosnak. Ha Déiphobos... hozza ki ide az orvost, ha tényleg akarja, és ha volt olyan hülye... fogd be a szád, öcsi, mindketten tudjuk, hogy királyi öcsém hülye, és most már én kimondom, mert én nem látom őt többé...
— De lágetés fivérem! Higgy nekem, ezek nem halálos sebek...
— ...ha volt olyan hülye, hogy a feleségemnek nem szólt, akkor kihozatod Helené úrnőt, hogy mellettem legyen... Pammón! Figyelj ide, Pammón, érzem, az egész testem tüzel. — Felrántotta magát és a baljával megragadta Pammón kezét, a fejéhez húzta, odaszorította. — Érzed?
— Szentséges Zeus! — mondta hirtelen az öccse, és megreszketett. — Ekkora lázat még nem éreztem embernél.
— Pammón! Pammón, öcsém, ez nem lehet sebláz... tíz perce értek a lövések. Ezek megsértették a megállapodást – ez a gennyeslábú strici – a Philoktétés – ez mérgezett nyilat használt.
— Istenem Smintheusom – dehát ilyen méreg nincs! Tíz perc és – rohanok, és hozom az orvost, és Panthoosnak – az íjat – kihozom őt is, hogy Smintheus úrnak könyörögjön! — Elrohant a segédtisztjével. Odysseusék, illetve Agamemnónék élénk érdeklődése mellett Alexandros visszafordíttatta a csapatot, hogy menjenek vissza a szekérút alá, le a Skamandroshoz, és adjanak neki hideg, hideg vizet, majd elkezdte melléről tépdesni a bíborfestett inget. Lerakták közvetlen a folyó és egy itt beleömlő arasznyi erecske találkozásához, nyomorékká tett lábát belerakatta és onnan marokkal locsolta a vizet fejére, nyakára.
— És így jobb — mondta lihegve, halkan, csak magának. — Mikor ugyanott lőtt meg, ahol én Achilleust, tudtam, hogy vége. Mennyivel jobb így és itt lemenni az alvilágba, mint negyven évig ülnék a hordszékben nyomorékon, mint Anchísés gazda. — A túlpartra nézett, a szelíd dombokra. Majd’ húsz éve nem szólította Anchísést gazdának. Gyerekkora képeit látta maga előtt. És a Tenger Úrnőjét tizennyolc éves korából.
Közben többen átkiabáltak vagy futva elindultak az üzenettel, hogy Aineiás nagyurat kéreti a lágetés, sőt kétoldalt a danaosok is tisztelegtek nekik és vették az adást, és Agamemnón utasítására a rajból Stentór felállt és kezéből tölcsért csinálva iszonyú hangján átkiáltott a danaosoknak, hogy az ellenségtől Aineiásnak adják át, hogy vissza van rendelve. Aztán leültek az útszegélyre.
Aineiás és segédtisztje gyorsan érkeztek, tóduló trós harcosok utánuk. De addigra már a thymbrai kapun futva is látszott egy csoport, Panthoos két első fia, Polydamás és Helikáón az orvossal és még néhányan; és Paris már akkor sem volt egyedül, mert mikor végre felnézett, úgy érzékelte, sőt Aineiás is úgy látta, hogy Parist az anyja támogatja, mellette Árés áll teljes fegyverzetben és nyurga íjász meg f***ó törpe fia, a várbeliek élén pedig jött Phoibos úr az ezüstíjával.
Aineiás Paris elé rogyott és megtapintotta a lábát.
— Rendben, nagyjából elintéztük őket — lihegte. — Philoktétésnek átordítottam, hogy ha tovább sérti a megállapodást, Apollón és Artemis személyesen fogják lenyilazni, érje be azzal, hogy hivatalosan is ő a győztes. Bekajolta és feladta. A közrendű striciket szétvertük, -verjük. — Szalutált Agamemnónnak: — A Tantalida-gárda tisztességes volt, kössz!
Agamemnón és Meneláos visszatisztelegtek. Meneláos arca nagyon fura volt, Paris is intett nekik. Nem volt kedve átkiáltani, vagy ereje, Aineiásnak mondta halkan.
— Jó, Meneláos megkapta, amit akart, megmondhatod neki. Philoktétés győzött, akár át is küldetheted neki a díszpáncélt, legyen meg az öröme. Déiphobos örökölje mint lágetés? Az jobb?
— De Paris! — Aineiás visszaejtette a lábát a vízbe. — Erről szó sincs, ezek... begyógyuló sebek. Sajnállak – de – tudod, apa is uralkodhatott volna, képes lett volna, egyszerűen feladta, kilátástalannak érezte. Te is képes leszel rá. Viszünk mindenhova hordszéken. Ha akarod, személyesen én kötözöm majd a lábad – sokkal jobban néz ki, mint apáé, és fogod tudni mozgatni, csak súlyt nem fogsz tudni ráhelyezni – – igen, járni sajnos nem.
Paris ép kezével meglökte Aineiás homlokát, majd legyintett. Jó, hogy őszintén beszél vele, de minek.
— Nem érzed, hogy tüzes? — mondta.
— Sebláz.
— Egy nagy héraklési fenét! égek! elég az egész testem! Tépd már le rólam ezt a hülye inget, segíts! — Egy pillanat múlva csak karjain, vállán voltak ingfoszlányok, meztelen melle hirtelen éles ellentétben volt kisfiús hajával és ifjonci, gondosan borotvált arcával, tiszteletreméltó szőrzetével mutatta az érett harcost. — Ez sem ëlég! A bőrömet szeretném letépni, a bőrömet! — és tényleg karmolászta. Aphrodité úrnő nyúlt oda, lefogta a kezét, majd a patak mentén feljebb futott a letépett ingdarabbal, a forrásban vizezte be és azzal kezdte dörgölni. — Köszönöm, Úrnő, köszönöm – ez most jó hideg — hápogta. — Érted halok meg, igazából, ugye tudod? — Eszelősen felkacagott és hanyattdobta magát. — Tűz, de tüzes! Philoktétés... persze hogy csaló, mint minden danaos... és mint mi trósok is! Mérgezett nyíl! Mért tartotta volna vissza magát, ő aztán tudja, milyen megmérgezve béna lábbal... Hehhehe! Béna hősök világtalálkozója egy! Paralimpia, lövészet élő királyra, győztes Philoktétés! Csak Achilleus hiányzik. De jó Achilleusnak! Ki üzen Achilleusnak? Még ma átadom neki! — ordította át váratlanul az achájoknak. Meneláos felugrott, aztán visszaült, és eldugta az arcát. Félt, örvendett, és iszonyatosan szégyenkezett, hogy nem volt képes ezt saját kezével intézni, Philoktétésre kellett bízza, és most nem tud kitalálni egy mondatot, amit visszakiáltson. — Szegény Anchísés! Aineiás, nagyon sajnálom őt – én – higgye el, hogy sokkal jobban jártam. Tudom... te nem tudhatod... hát ilyen, ha elég az ember... ez villám volt, vagy mit lőtt ez? — Aphroditéra, Árésra nézett. Aphrodité nem felelt, ölébe vette Paris felsőtestét és úgy törölgette.
Addigra odaértek a trósok a várból, a zöm a jobbja felől, ahol épp nem látta őket, de Polydamás elébe lépett Apollón úrral, aki gyorsan, szó nélkül vizsgálta meg.
— Polydamás — mondta vacogva a lágetés. — Fogy az erőm... megbocsátok neked, minden szemétségedért, rendes, hogy kijöttél. Miért nem hoztátok ki a királynőt?
— Nem tudtuk, biztonságos-e. — Körülnézett, felmérte a hadihelyzetet, Agamemnónék és Odysseusék kézjeleket adtak. — Igen, ha ezek garantálják – igen. Helikáón, rohanás vissza.
Helikáón rohant vissza két katonával, Meneláos pedig valami haldokló kutyára emlékeztető hanggal felállt és elkezdett botorkálni az úton a Skamandros folyása iránt, hazafelé, ezt már nem volt ereje kivárni, hogy lelépett neje is idejöjjön huszonöt lépésnyire. Agamemnón utánanézett, aztán kommandírozott a gárdistáknak, azok vigyázzba álltak és egy istenhozzádot üvöltöttek az ellenség főparancsnokának, majd együtt elvonultak. Csak a túloldalt maradt Odysseus, Diomédés és kisded rajuk. Paris a kísérő isteneket még mindig látta.
Apollón közben átadta a trójai orvosnak és ezt mondta:
— Erre nincs orvosság. Nekem nincs. És másnak se tudok, még szegény fiamnak se volt, ez nem olyan, mint Philoktétés sebe, valami dög kígyótól... ez nem Pythón, nem Delphyné, nem Porkés, nem Chariboia, vagy akár Medúsa, vagy a barátnőnk mellén a micsoda, amitől össze szoktátok f**ni magatok. Sokkal tüzesebb. Ha nem űzzük ki, ez a láz önmagában egy óra alatt végez a fiúval. Ez mint ami az alvilágból jön egyenest.
Az orvos szótlanul ügyködött, de arca elkeseredett volt. Paris szakszerű kötéseket kapott kezére, lábára, sebkezelő szereket. Sziszegett és hánykolódott, de állta. Amikor a szemére került sor, és a sérült szemfehérjébe tapadt kötést eltávolították, akkor viszont üvöltött és kitépte magát a kezükből, az istennő fogta le és szorosan a mellkasához szorította a fejét.

“K*** lázas lehet télleg — mondta vagy inkább csak érthetően gondolta Priápos pikírten a háta mögött —, még erre sem áll föl neki. Ez az ipse halott.”

Apollón szó nélkül bokánrúgta, az anyja egy gyors mozdulattal felpofozta, de Parisba ez a megjegyzés hozta vissza a lelket, csak annyit mondott csöndesen: “**cs” és csak gondolta tovább: “ez egész más”, és onnantól moccanatlanul tűrte a kezelést.

— Tehát nem Athénétől van — felelte hűvösen a Tenger Úrnője. Átnézett Odysseusékra.
— Nem. Honnan a földanya kínjából jutott ilyesmihez Philoktétés? — kérdezte még fagyosabban Apollón.
— Oááhh! — ordította hirtelen Árés, amitől az összes trós visított, ugrott, reszketett ijedtében, még Aineiás is, sőt odaát a danaosok is, csak Paris nem. — Hát a Hekatoncheirek b***szák meg mind az ötven f***ukkal! emlékszem! Ennek a Philoktétésnek az apja gyújtotta meg Héraklés öcsi halotti máglyáját.
Mind összenéztek.
— És a jószolgálatért nyilván ajándékot adott.
— Ami őt magát megölte, azt.
— A Hydra mérge!
— Az alvilági kútból.
Paris kacagni kezdett, miközben reszketett, megállíthatlanul, közben egy-két szót motyogott, és megint ellökte az orvost.
— Ha-ha! Héra Királynő nevelése, ugye? Ő szoptatta! Hát mégis ők öltek meg! Ha-ha! Hydra... elégek... Achilleust legyőztem, és most Héraklést is utolérem... úgy halok meg, mint Héraklés... bruhhahaha! Én-va-gyok-a leg-na-gyobb, én-va-gyok-a leg-na-gyobb, bááá! hol marad már Helené! Ezt nézzétek, ilyen trójai király még nem volt, mint én! Héraklés nyila – apám – emlékei – ilyet apám se tudott – ilyet senki se! — Hirtelen felemelte a fejét. — És még akár... Nagyúr! nincs erre gyógyír?
— Tudtommal nincs — felelte Smintheus. — Cheirón még ma is folyamatosan lázban ég, száz év után. Pedig nála jobb orvos nemigen van.
— Jobb is, hogy Helené késik... küldjetek el Kebrénébe, a hülyep***ért... Oinóné minden kígyó marásához értett, mondta sokszor, ő még a hydrától se félne – hátha még szeret, hátha még segít!

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.