Rég nem írtam.
Gondolom, mindenki tisztában van vele, hogy a régi irodalom gyöngyeiből és a régi történelem emlékeiből aránytalanul kevés maradt meg, nagy részük elveszett. Addig rendben, amíg feltételezzük, hogy a legjava marad meg, a Homéroszok és Euripidészek, ám sajnos ez nem áll. Számtalanszor tapasztaltuk az ó- és középkorban is azt, amit ma, hogy az értéket nem olvassák, nem hirdetik, nem terjesztik/másolják, míg a minősíthetlen szemét ezer példányban olvasódik és marad fenn (mint Florus unalmas olvasónaplója Róma háborúiról, amit mindig azzal párhuzamban említek, hogy bezzeg Hannibál görög nyelvű memoárjai nincsenek meg).
Namármost, ha egyszer ez így van, akkor miért van az, hogy mi, akik ezt felismerjük, sem igyekszünk a megmaradt morzsákat napvilágra hozni? Legyek egész konkrét. Az előbb említett nagyokból Homérosz véletlen tényleg fennmaradt (helyenként utólag elqrva, hol másutt, mint Athénban, de ez most nem tartozik a témához), viszont Euripidész életművének még egyötöde sem, ha fel lehet fogni ennek a szónak a jelentését teljes terjedelmében.
És hogy vajon a legjobb ötöde-e?
Nem beszélünk soha a mintegy ezer egy-két soros töredékről, ami egyéb műveiből itt-ott idéződött és így megmentődött. Jó, a kétszavasakból nem lehet tudni, hogy miről és hogy szóltak. De például a Phoiníx című hajdanvolt tragédiájából talán érdekesebb idézni ezt a pár megmaradt sort, mint több száz ó- és újkori drámát egészben. (816. frg., ha jól sejtem, a címszereplő monológja lehet, miután hamis vád alapján megvakították).
Hiszen, ha néha láttam a városban egy
vakot, ki vezetőjét markolva rettegett
a rá leső véletlentől, megróttam én,
hisz addig nyomorult, míg távol van a halál.
És most szavamnak ellenébe én magam
szerencsétlen kerültem: életkedvelő
halandók, kik bár tízezer baj súlya nyom,
vágyódtok arra, hogy lássátok, jő a nap!
Az életvágy az emberben rögződve van,
az éltet ismerjük s nem értvén a halált
elhagyni a napnak fényét mindenki fél.
Lefelé tartó spirálba kerültünk: a példa bizonyítja, hogy az emberi történelem során többségében a sz** marad meg és a jó visszavonhatlan elvész, ettől igazolódik a szerző (és persze jelenleg általam ismert egyetlen méltó folytatója, Billy bátyánk — the undiscovered country, from whose bourn no traveller returns) életpesszimizmusa, amitől értékesebb lesz szemünkben elveszett szava, ami bizonyítja, d.c. senza fine.
Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése