Ma kirándultam, a Balatonnál voltam, mert korcsolyázni igazából csak szabad természetben jó, és e télen kb. most volt erre először lehetőség.
Azóta fáj a kezem, ez azért van, mert elképesztőek voltak a viszonyok: olyan erős, orkánszerű fölszél seperte a havat, hogy többször egyszerűen felfordított, és rendszerint a csuklómra estem, hogy ne a hátamra essem. Főleg akkor, amikor belefutottam egy-egy térdmagas hófúvásba az egyébként lesöpört tükörjég tetején, amely felett mint a könnygáz, úgy füstölt hosszú sávokban délre a hó. Szél ellenébe, befele menni csak a legnagyobb nehézségek árán, redőnyözve lehetett, kifelé viszont lábmozdulat nélkül olyan gyorsan sodort, hogy az már balesetveszélyes, így maradt az oldalirány (két hófúvás közt), ami amúgy is hosszú távon egyedül reális, mert még voltak nyílt vízfoltok, és a tükörjég is helyenként kínosan vékony volt, nagyokat reccsent és kluttyant alattam.
Nem, nem féltem, mert ismerem a nemes zöld vizet folyékony és szilárd állapotban is, és mindig tudom, mire számítsak tőle. Meglepni nem tudott még soha igazán, még a víztölcsérrel se két éve.
Nem azért, mert olyan bátor vagyok, ha például katyusával és vadászpuskával lőnek rám, rendszerint félek.
A csúcsa az érzésnek az volt, hogy egy idő után vissza kellett menni kendőkért, és az arcomat is bekötni, szinte mint egy csadorba, és föléje egy kapucnis pólót húzni a nyakamra, és arra még a báránybőr sapkát, mert kiharapta az arcomat és semmit nem láttam. Igaz, utána sem, de az úgy kevésbé zavart, viszont a kendő — nem viccelek, és nem szándékosan vagyok gusztustalan — öt percen belül vastag, kemény páncéllá fagyott csordultig nyállal és takonnyal.
Mintegy másfél órát bírtam, aztán áttértem a szánkózásra.
Tehát el akartam szabadulni az emberi világtól, és erre nem ma távozik el közülünk Csurka Pista bátyánk! Tegnap épp gondoltam rá, hogy megírjam-e, aztán nem láttam fontosnak, hogy most jövök rá: a Kurucinfó épp Apám utolsó születésnapján született, és mintha csak átvette volna a stafétabotot. A világ időpontjai furán egybeesnek.
Én csak kétszer-háromszor találkoztam "a" Csurkával, akkor se különösebben mélyen érintkeztünk. A Szeptemberből kapott tőlem egy dedikált példányt. (Nem kérdeztem meg, elolvasta-e, de felteszem, igen, mert ő aztán igazán értelmiségi ember volt.) Így hát nincs róla személyes mondanivalóm, csak azt tudom, hogy egy olyan időben, amikor mi, a köztársasági f*sba be nem simuló magyar emberek 0,7%-ot jelentettünk az országban a leadott szavazatok tanúbizonysága szerint, ő volt az, aki egyedül felemelte a zászlót. Irgalmatlan sok beszédet mondott, amelyek jó retorikai művek voltak, de majdnem mind ugyanazt mondta, ezért egy idő után már bele se hallgattam; egy beszédére fogok örökké emlékezni, amit utoljára mondott az MDF-ben, mielőtt kizárták. Jó egyedül! — így kezdődött a beszéd, és nem sok igazabbat hallottam még. Talán valahol, valaki még őrzi, nekem nincs meg se leirata, se hangja. Nem sokkal utána sorban kizártak minket, Reiner Pétert, stb., én csak angolosan behúztam magam mögött az ajtót, és meghajtottam fejem Apám előtt, aki Csurka Pistánál is okosabb lévén, megmondta nyíltan, soha semmilyen politikai szervezetnek nem hajlandó feliratkozott tagja lenni, csak külső szakértője. Jó volt neki egyedül. És az igazi harcosok többnyire azóta is így vannak, egyedül.
Azonban Csurka Pista bátyánkkal Isten nagyon kegyes volt, mert megengedte neki, hogy az általa el-elhintett kapormagvakból egy egész nemzedék nőtt ki, és a munkássága értelmes részének száz és száz folytatója lett még az ő életében. Akkor is, ha a nem értelmes része, a Vitya előtti ostoba meghódolás volt az utolsó korszakának a jellemzője, ahova soha nem fogjuk követni.
Ugyanis megesküdtünk a Hősök terén, ahol Vitya is ott állt és aggresszív baromságokat beszélt mindenféle agyagról (amibe saját idesapját és a logika szerint önmagát kívánta bedöngölni): "Rabok többé nem leszünk!"
U.i. 1. És mivel egész nap a magyar vidéket jártam, tapasztalatból mondhatom, hogy az összes vidéki utaknál sz**abb, járhatlanabb, veszélyesebb állapotban volt itt ex-Demszkygrádban (holnap tán Rogánisztán?) a Thököly út.
U.i. 2. Kéne nekem egy nap, és végre átdefiniálnám a bejegyzéscímkéimet, mert illogikusak.
Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése