Ma este 8-tól tartom. A későbbiekben egy félórát csúszhat előre. Na, akkor legyen megin' egy részlet, csak azért, hogy előbb-utóbb csak jussunk el oda, hogy Paris feldobja a talpát.
Ott álltak, illetve ültek, illetve a lágetés feküdt, csüggedten, és már-már úgy érezték, látják előttük kuporogni és fonogatni a három öregasszonyt. Igen, nincs tovább.
Paris fel akart ülni, de Aphrodité és Apollón kérte, hogy ne tegye, és hallgatott rájuk. Kinyitotta egy ideig a szemét, valamit látott a világból, bár nem sokat, és megállta, nem nézett semmi célzott helyre, csak a semmibe, és úgy mondta, de higgadtan és tisztán.
— Aineiás, ha meghaltam, a királyság legyen a tiéd. Cserébe amit kaptam mindig tőled. Apádtól. És persze főleg anyádtól. Láomedón házából senki nem érdemli meg, jöjjön Assarakos háza. Próbáljuk ki. Hátha megmented, amit elrontottam.
— Nem rajtam áll — vont vállat az. — De köszönöm.
Ezt mindannyian hallották, Panthoos is, és Theánó is, és Hekabé is, aki teljes közönnyel folytatta tovább a néma zokogást, mint akit többi fia abszolúte nem érdekel, csak ez az egy van neki. A közemberek is hallották, de igyekeztek úgy tenni, mint akik süketek.
— Egyet tegyél meg.
— Igen?
— Ne hagyd, hogy rámásszanak a feleségemre... tudom, hogy bele vannak zúgva... mind, Déiphobos, Helenos, Pammón, Polítés, Hipponoos, még a fattyak is mind, mind... ne engedd, hogy megmásszák, ő az enyééém...
Helené visítozva kiáltotta, hogy nem, nem, soha, soha nem engedi senkinek, soha, neki csak Paris volt, és van, és most már nincs tovább. Hekabéba kapaszkodott, aki úgy pátyolgatta, mint aki egyetért, Paris viszont ezt valami halotti közönnyel hallgatta, nem is igazán hitt neki. A Hattyú mond dolgokat, az a dolga, és nyilván akkor is jajgatott és tiltakozott, amikor a vén ősz majom Théseus megerőszakolta, de attól még ha nincs más, aki megvédje, az semmit nem ér... majd jön a másik ősz majom, Meneláos pajtás, aki a fffranc belé megragadta az álladzómat, és nem tudtam akkor agyonverni... Aineiás!
— Amennyire rajtam áll — mondta Aineiás. — Az anyakirálynő is hallja.
Paris lihegve elnémult, és bíborvörös fejében lecsukódott a szeme. Kis idő múlva megmoccantotta kezeit, mindkettőt, a sérültet is, bármit is érzett ettől, és megpróbálta a Tenger Úrnőjét simogatni.
— És Oinóné? — nyöszörgött panaszosan.
Erós fölállt, vállára vetette a nagy íjat.
— Kimegyek a hegyre, megkeresem. Ha valaki behozhatja, én hozhatom be, és mindent be fogok vetni. Az a baj, attól félek, hogy nem kevéssé szerelmes, hanem éppen túlzottan szerelmes, és azért akarja a halálodat.
Priápos nyelvet öltött rá (az is hühh de mekkora neki) és azt mondta: “Pzzzz”, Erós undorral otthagyta félresikerült féltestvérét, aki Paris megfigyelése szerint (ez valószínűleg inkább Paris álma volt, mint a valóság) félöles farkával integetett a bátyja után, és akkor a háttérben ott a harmadik szörnyszülött testvér, a félig nőnek, félig fiúnak sikerült Hermaphrodítos, és teljes is az alvilági szex-gnómok hányadékkeltő kavalkádja. Ezek az Úrnő gyerekei? Hát hogy van ez?
Még közelebb fúrta a fejét a Tenger Úrnőjének köldöke felé, felfele nézett, és gyönyörködött a szépségében, föléje ringó melleiben. Amelyik keze fogni képes volt, próbálta vele simogatni. Aphrodité tűrte és nézte, némán. Miért csinálta ezt? Miért szülte ezeket? Miért volt ez az egész élet, közepén a döntőbíráskodással? Mi a töknek kellett neki egyáltalán az az alma?
Két reszketés és vonaglás közt ezt meg is kérdezte tőle.
— Hát semminek, csak úgy vágytam rá — felelte. — És nagyon, nagyon köszönöm, hogy megkaptam tőled, csak tőled az egész földön.
— Úrnőm, neked mindent — motyogta.
— Kedves Parisom — suttogta az. — És én nem tudtam adni cserébe semmit, csak egy lányt, és még azzal is a halált ajándékoztam. És milyen halált.
— Nem baj! — kiáltotta egész hangosan. — Nem baj, ez így volt jó! Nem bánom az egészet, legjobban én döntöttem a világon! És mindent megkaptam érte! — Egy darabig teli szájjal nevetett, mint egy isten. — Hiszen mindhármotok ajándékát megadtad te! Én voltam a legnagyobb mindenben, mindenkoron a földön! Én lettem a legnagyobb király a világon, rabszolgafiúból Ílionnak, a kétezer éves birodalomnak az ura, a királyok királya! És a legnagyobb harcos, ahogy Athéné sem adhatta volna! Én öltem meg a világ legnagyobb hadvezérét, hát akkor ki nagyobb nálam? Még Héraklés se, most tudjuk meg, a halálomból! És hát nem én vagyok a legravaszabb, hogy mindhárom ajándékot sikerült megnyernem? He-he-he-heeee, Odysseusnál is ravaszabb, mii? És enyém lett a föld legszebb nője, és a menny legszebb nőjének ölében halok meg!
— Semmit, semmit, semmit nem bánok, jó volt, jó, tökéletes, semmit se, mindent megkaptam — büszkélkedett percekig, immár elgyengülten, alig hallható hangon, míg a trósok némileg kínban álltak és hallgatták, mert ezeket a szavakat nem túl jó hallani, és főleg arra nem jó gondolni, hogy milyen kétértelműen beszél a legszebb nőről, nem fogja ezt az istennő rajtuk megtorolni a lágetés halála után? Ami már nemsoká itt van. Nem is beszélve Helenéről, aki talán szintén istennő, és a bosszuló Nemesis vére van benne...
Parisnak is Helenén járt önmozgó lázas esze, amit nem tudott irányítani.
— Fog engem szeretni még? — kérdezte. — Hiszen sebesült, csúf lettem! Félszemű, mint a Kyklópsok. Véres és sz**os!
Helené bólogatott, és előrehajolt, hogy elérje a derekát, és meg tudja ölelgetni. Nem tudott szólni a sírástól. Hogy a fenébe ne! Úgy érezte, úgy szereti Parist, mint még soha. Még hogy csúf és félszemű. Hiszen nem nézett az arcára, és nem is bírt volna, úgy érezte, most csak szegény lábát, erős combjait nézte, és a király farát próbálta simogatni, amit annyiszor ölelt combjaival, és már csak az emlékeiben fogja.
— Mindegy, akkor félszemű Kyklóps vagyok — dobálta magát tovább Alexandros lágetés, és a változatosság kedvéért a feleségét is próbálta simogatni. Jó húsa van, isteni. — Nem kell szégyenkeznem többé a harctéren, már én is úgy meg vagyok szabva, mint a danaosok királyai. Tökgyalu. Alexandros Monophthalmos Hérós Trismegistos. — Szünetet tartott, már azt hitték, elaludt, nem moccant. — Kyklóps vagyok, hejhehehe, nézzük meg, fel tudok-e építeni egy várfalat magam! — rikkantotta váratlanul.
Aztán megint rázkódott, összevissza kiabált, és megszólította Klóthót, aki szerinte ott ült egész a lábánál és ott font, elszakadt sarokinainál, megpróbálta megérinteni hiába a tetthelyet, és arra kérlelte, hogy adja át üzenetét Hérának és Athénének, hogy igazán ők is nagyon szépek és nagyszerűek, dehát nem lehet három egy, és egy három, most már mit tegyen, nem bánta meg, tudják meg igenis, hogy jól döntött, cserébe úgyis viszik ezt a sz**os életét.
A népe, trós harcosok és földön-húzott-peplosú nők meg komoran álltak és nézték, egyre rosszabb kedvvel, fivére, Pammón és féltestvérei közül Atás, Agathón és Mylios, akik kijöttek hozzá a városból és nem éreztek iránta haragot (bennmaradt négy törvényes fivérére gondolt és majdnem okádott egyet Aphrodité ölébe), a Panthoos-család jelenlevői, és anyja, és a többiek. Álltak és nézték, hogy fogy ki parancsnokukból az élet, ahogy egyre nő a hydratűz.
— Hehe — mondta csúfondárosan nekik egy tiszta pillanatban —, most mit fogtok csinálni utánam? Fejetekre égetik a falakat, úgy haltok ti is meg, mint én.
Nem válaszolt senki, csak várták, hogy őrjöngjön tovább.
Lassan besötétült és Oinóné még mindig a dunyha alatt feküdt fejével, rugdalózott és hangtalan sírt.
A birkák türelmetlenül, várón bégettek, várták az ellátást.
Lesz itt még ellátás? Dehogyis lesz.
“Lesz? Dehogy lesz! Semmi lesz! semmi! én, én — zokogta magában Oinóné, nem a teatralitás kedvéért mondom, hogy zokogta, a szavak szívó lélekzettel szakadtak ki belőle, kilehellés közben nem tudott beszélni, mert csak a fogai közt tudta kipréselni a levegőt, az orra már teljesen eltömődött. Amit mondott, lényegében nem volt más, mint amit gondolt, mert nem gondolt végig egy mondatot sem, töredékeket gondolt, és azt rögtön bele is harákolta az üres esti Ída-hegyi levegőbe, ahol senki nem hallotta. — Én. Átkozott legyen az élet! ó nem. Nem, arról álmodok, hogy vele. Most is, hogy vele. Látlak! Hol vagy. És meghal. És meghal. Jaj, én, én, és miattam. Gyűlöllek, Paris, soha nem hagyom. Pariiiis! Gyűlölök minden féényt!”
Fény az nem volt, eleve a kalyiba belül sötét volt és már be is alkonyult.
“Meg fogok halni a fénnyel” — gondolta makacsul.
Aztán többször fölkelt, rá akarta magát valamire szánni, de nem ment. Összeszedte az edényeit, el akarta mosni, aztán az ivócsészéjét meggondolta magát, és teljes erőből a falhoz vágta. A fal puha volt, behorpadt, a csésze nem akkor tört el, hanem amikor onnan visszapattanva a földre esett. Erről az az ötlete jött, hogy nem azonnal történik semmi, hogy mindennek van egy második következménye, hogy most, most még vissza lehetne vonni. Kapkodva gyógyszereket készített elő, egy kis batyut. Aztán megint meggondolta magát, Helenére gondolt, azon képzelődött, hogy valami maró gyógyszert önt a királynő szemeibe, aztán azt, hogy elégedetten, karba font kézzel nézi, hogy a király előtte hányja-veti magát a földön eszméletlenül, és végül kifeszül a teste és meghal némán. Amikor kicsit tisztábban, kívülebbről látta magát, hogy miken gondolkozik, a mostanra kihűlt tűzhely hamujába verte szép fekete fejét, és artikulátlanul üvöltött. Utána megint visszabújt a sarokba, a vackai alá, és egy újabb fordulóban bömbölt és jajongott, körmével kaparta hamus arcát, vércsíkokat vájt belé. “Istenem, arany Aphroditém, öltél volna meg engem, mielőtt azt mondtam neki” — mondta végül hangosan, és teljesen szabályos, normálisnak látszó mozdulatokkal felült, kiment az éjbe a forráshoz úgy meztelenül a télbe, ahogy volt, lemosta az arcát és haját, visszament és valami egyszerű fehér ruhát magára vett. Aztán leült a szövőszék mellé, odadőlt, ölébe szorongatta a gyógyszeres dobozkát, amit összekészített volt, és úgy simogatta, mintha Paris teste volna.
— Menjek, mégis? — kérdezte magától, és végighúzta két kezét az arcán, nyakán, mellén, mintha lesöpörne magáról egy álmot vagy egy porfüggönyt. — Nem! Megalázkodni, előttük. Az előtt a nő előtt! Nem.
Újabb húsz percig dajkálta a dobozkát, addigra elzsibbadt a lába, áthelyezte a testsúlyát.
— Menni kell mégis — mondta és felkelt. A rekeszték fele ment, hátra, a szamarát kereste, hóna alatt a ládika, a szövőszékről lekapva egy fehér gyapjú vállkendőt tekert magára. Reszketett. Mondjuk, hogy azért, mert hideg volt az este.
Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.
Ott álltak, illetve ültek, illetve a lágetés feküdt, csüggedten, és már-már úgy érezték, látják előttük kuporogni és fonogatni a három öregasszonyt. Igen, nincs tovább.
Paris fel akart ülni, de Aphrodité és Apollón kérte, hogy ne tegye, és hallgatott rájuk. Kinyitotta egy ideig a szemét, valamit látott a világból, bár nem sokat, és megállta, nem nézett semmi célzott helyre, csak a semmibe, és úgy mondta, de higgadtan és tisztán.
— Aineiás, ha meghaltam, a királyság legyen a tiéd. Cserébe amit kaptam mindig tőled. Apádtól. És persze főleg anyádtól. Láomedón házából senki nem érdemli meg, jöjjön Assarakos háza. Próbáljuk ki. Hátha megmented, amit elrontottam.
— Nem rajtam áll — vont vállat az. — De köszönöm.
Ezt mindannyian hallották, Panthoos is, és Theánó is, és Hekabé is, aki teljes közönnyel folytatta tovább a néma zokogást, mint akit többi fia abszolúte nem érdekel, csak ez az egy van neki. A közemberek is hallották, de igyekeztek úgy tenni, mint akik süketek.
— Egyet tegyél meg.
— Igen?
— Ne hagyd, hogy rámásszanak a feleségemre... tudom, hogy bele vannak zúgva... mind, Déiphobos, Helenos, Pammón, Polítés, Hipponoos, még a fattyak is mind, mind... ne engedd, hogy megmásszák, ő az enyééém...
Helené visítozva kiáltotta, hogy nem, nem, soha, soha nem engedi senkinek, soha, neki csak Paris volt, és van, és most már nincs tovább. Hekabéba kapaszkodott, aki úgy pátyolgatta, mint aki egyetért, Paris viszont ezt valami halotti közönnyel hallgatta, nem is igazán hitt neki. A Hattyú mond dolgokat, az a dolga, és nyilván akkor is jajgatott és tiltakozott, amikor a vén ősz majom Théseus megerőszakolta, de attól még ha nincs más, aki megvédje, az semmit nem ér... majd jön a másik ősz majom, Meneláos pajtás, aki a fffranc belé megragadta az álladzómat, és nem tudtam akkor agyonverni... Aineiás!
— Amennyire rajtam áll — mondta Aineiás. — Az anyakirálynő is hallja.
Paris lihegve elnémult, és bíborvörös fejében lecsukódott a szeme. Kis idő múlva megmoccantotta kezeit, mindkettőt, a sérültet is, bármit is érzett ettől, és megpróbálta a Tenger Úrnőjét simogatni.
— És Oinóné? — nyöszörgött panaszosan.
Erós fölállt, vállára vetette a nagy íjat.
— Kimegyek a hegyre, megkeresem. Ha valaki behozhatja, én hozhatom be, és mindent be fogok vetni. Az a baj, attól félek, hogy nem kevéssé szerelmes, hanem éppen túlzottan szerelmes, és azért akarja a halálodat.
Priápos nyelvet öltött rá (az is hühh de mekkora neki) és azt mondta: “Pzzzz”, Erós undorral otthagyta félresikerült féltestvérét, aki Paris megfigyelése szerint (ez valószínűleg inkább Paris álma volt, mint a valóság) félöles farkával integetett a bátyja után, és akkor a háttérben ott a harmadik szörnyszülött testvér, a félig nőnek, félig fiúnak sikerült Hermaphrodítos, és teljes is az alvilági szex-gnómok hányadékkeltő kavalkádja. Ezek az Úrnő gyerekei? Hát hogy van ez?
Még közelebb fúrta a fejét a Tenger Úrnőjének köldöke felé, felfele nézett, és gyönyörködött a szépségében, föléje ringó melleiben. Amelyik keze fogni képes volt, próbálta vele simogatni. Aphrodité tűrte és nézte, némán. Miért csinálta ezt? Miért szülte ezeket? Miért volt ez az egész élet, közepén a döntőbíráskodással? Mi a töknek kellett neki egyáltalán az az alma?
Két reszketés és vonaglás közt ezt meg is kérdezte tőle.
— Hát semminek, csak úgy vágytam rá — felelte. — És nagyon, nagyon köszönöm, hogy megkaptam tőled, csak tőled az egész földön.
— Úrnőm, neked mindent — motyogta.
— Kedves Parisom — suttogta az. — És én nem tudtam adni cserébe semmit, csak egy lányt, és még azzal is a halált ajándékoztam. És milyen halált.
— Nem baj! — kiáltotta egész hangosan. — Nem baj, ez így volt jó! Nem bánom az egészet, legjobban én döntöttem a világon! És mindent megkaptam érte! — Egy darabig teli szájjal nevetett, mint egy isten. — Hiszen mindhármotok ajándékát megadtad te! Én voltam a legnagyobb mindenben, mindenkoron a földön! Én lettem a legnagyobb király a világon, rabszolgafiúból Ílionnak, a kétezer éves birodalomnak az ura, a királyok királya! És a legnagyobb harcos, ahogy Athéné sem adhatta volna! Én öltem meg a világ legnagyobb hadvezérét, hát akkor ki nagyobb nálam? Még Héraklés se, most tudjuk meg, a halálomból! És hát nem én vagyok a legravaszabb, hogy mindhárom ajándékot sikerült megnyernem? He-he-he-heeee, Odysseusnál is ravaszabb, mii? És enyém lett a föld legszebb nője, és a menny legszebb nőjének ölében halok meg!
— Semmit, semmit, semmit nem bánok, jó volt, jó, tökéletes, semmit se, mindent megkaptam — büszkélkedett percekig, immár elgyengülten, alig hallható hangon, míg a trósok némileg kínban álltak és hallgatták, mert ezeket a szavakat nem túl jó hallani, és főleg arra nem jó gondolni, hogy milyen kétértelműen beszél a legszebb nőről, nem fogja ezt az istennő rajtuk megtorolni a lágetés halála után? Ami már nemsoká itt van. Nem is beszélve Helenéről, aki talán szintén istennő, és a bosszuló Nemesis vére van benne...
Parisnak is Helenén járt önmozgó lázas esze, amit nem tudott irányítani.
— Fog engem szeretni még? — kérdezte. — Hiszen sebesült, csúf lettem! Félszemű, mint a Kyklópsok. Véres és sz**os!
Helené bólogatott, és előrehajolt, hogy elérje a derekát, és meg tudja ölelgetni. Nem tudott szólni a sírástól. Hogy a fenébe ne! Úgy érezte, úgy szereti Parist, mint még soha. Még hogy csúf és félszemű. Hiszen nem nézett az arcára, és nem is bírt volna, úgy érezte, most csak szegény lábát, erős combjait nézte, és a király farát próbálta simogatni, amit annyiszor ölelt combjaival, és már csak az emlékeiben fogja.
— Mindegy, akkor félszemű Kyklóps vagyok — dobálta magát tovább Alexandros lágetés, és a változatosság kedvéért a feleségét is próbálta simogatni. Jó húsa van, isteni. — Nem kell szégyenkeznem többé a harctéren, már én is úgy meg vagyok szabva, mint a danaosok királyai. Tökgyalu. Alexandros Monophthalmos Hérós Trismegistos. — Szünetet tartott, már azt hitték, elaludt, nem moccant. — Kyklóps vagyok, hejhehehe, nézzük meg, fel tudok-e építeni egy várfalat magam! — rikkantotta váratlanul.
Aztán megint rázkódott, összevissza kiabált, és megszólította Klóthót, aki szerinte ott ült egész a lábánál és ott font, elszakadt sarokinainál, megpróbálta megérinteni hiába a tetthelyet, és arra kérlelte, hogy adja át üzenetét Hérának és Athénének, hogy igazán ők is nagyon szépek és nagyszerűek, dehát nem lehet három egy, és egy három, most már mit tegyen, nem bánta meg, tudják meg igenis, hogy jól döntött, cserébe úgyis viszik ezt a sz**os életét.
A népe, trós harcosok és földön-húzott-peplosú nők meg komoran álltak és nézték, egyre rosszabb kedvvel, fivére, Pammón és féltestvérei közül Atás, Agathón és Mylios, akik kijöttek hozzá a városból és nem éreztek iránta haragot (bennmaradt négy törvényes fivérére gondolt és majdnem okádott egyet Aphrodité ölébe), a Panthoos-család jelenlevői, és anyja, és a többiek. Álltak és nézték, hogy fogy ki parancsnokukból az élet, ahogy egyre nő a hydratűz.
— Hehe — mondta csúfondárosan nekik egy tiszta pillanatban —, most mit fogtok csinálni utánam? Fejetekre égetik a falakat, úgy haltok ti is meg, mint én.
Nem válaszolt senki, csak várták, hogy őrjöngjön tovább.
Lassan besötétült és Oinóné még mindig a dunyha alatt feküdt fejével, rugdalózott és hangtalan sírt.
A birkák türelmetlenül, várón bégettek, várták az ellátást.
Lesz itt még ellátás? Dehogyis lesz.
“Lesz? Dehogy lesz! Semmi lesz! semmi! én, én — zokogta magában Oinóné, nem a teatralitás kedvéért mondom, hogy zokogta, a szavak szívó lélekzettel szakadtak ki belőle, kilehellés közben nem tudott beszélni, mert csak a fogai közt tudta kipréselni a levegőt, az orra már teljesen eltömődött. Amit mondott, lényegében nem volt más, mint amit gondolt, mert nem gondolt végig egy mondatot sem, töredékeket gondolt, és azt rögtön bele is harákolta az üres esti Ída-hegyi levegőbe, ahol senki nem hallotta. — Én. Átkozott legyen az élet! ó nem. Nem, arról álmodok, hogy vele. Most is, hogy vele. Látlak! Hol vagy. És meghal. És meghal. Jaj, én, én, és miattam. Gyűlöllek, Paris, soha nem hagyom. Pariiiis! Gyűlölök minden féényt!”
Fény az nem volt, eleve a kalyiba belül sötét volt és már be is alkonyult.
“Meg fogok halni a fénnyel” — gondolta makacsul.
Aztán többször fölkelt, rá akarta magát valamire szánni, de nem ment. Összeszedte az edényeit, el akarta mosni, aztán az ivócsészéjét meggondolta magát, és teljes erőből a falhoz vágta. A fal puha volt, behorpadt, a csésze nem akkor tört el, hanem amikor onnan visszapattanva a földre esett. Erről az az ötlete jött, hogy nem azonnal történik semmi, hogy mindennek van egy második következménye, hogy most, most még vissza lehetne vonni. Kapkodva gyógyszereket készített elő, egy kis batyut. Aztán megint meggondolta magát, Helenére gondolt, azon képzelődött, hogy valami maró gyógyszert önt a királynő szemeibe, aztán azt, hogy elégedetten, karba font kézzel nézi, hogy a király előtte hányja-veti magát a földön eszméletlenül, és végül kifeszül a teste és meghal némán. Amikor kicsit tisztábban, kívülebbről látta magát, hogy miken gondolkozik, a mostanra kihűlt tűzhely hamujába verte szép fekete fejét, és artikulátlanul üvöltött. Utána megint visszabújt a sarokba, a vackai alá, és egy újabb fordulóban bömbölt és jajongott, körmével kaparta hamus arcát, vércsíkokat vájt belé. “Istenem, arany Aphroditém, öltél volna meg engem, mielőtt azt mondtam neki” — mondta végül hangosan, és teljesen szabályos, normálisnak látszó mozdulatokkal felült, kiment az éjbe a forráshoz úgy meztelenül a télbe, ahogy volt, lemosta az arcát és haját, visszament és valami egyszerű fehér ruhát magára vett. Aztán leült a szövőszék mellé, odadőlt, ölébe szorongatta a gyógyszeres dobozkát, amit összekészített volt, és úgy simogatta, mintha Paris teste volna.
— Menjek, mégis? — kérdezte magától, és végighúzta két kezét az arcán, nyakán, mellén, mintha lesöpörne magáról egy álmot vagy egy porfüggönyt. — Nem! Megalázkodni, előttük. Az előtt a nő előtt! Nem.
Újabb húsz percig dajkálta a dobozkát, addigra elzsibbadt a lába, áthelyezte a testsúlyát.
— Menni kell mégis — mondta és felkelt. A rekeszték fele ment, hátra, a szamarát kereste, hóna alatt a ládika, a szövőszékről lekapva egy fehér gyapjú vállkendőt tekert magára. Reszketett. Mondjuk, hogy azért, mert hideg volt az este.
Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése