Vamzológiai bevezetés

Miután tegnapelőtt közöltem egy súgást a Galériáról, ma itt is észrevették. De nincs nagy hírverése.
Nem is rágódom rajta tovább, bár érdekes a fideszközeli forrás hihetetlen duplabeszélje, amellyel most elkezdi ideologizálni, hogy pár nap múlva kiderül, hogy nem lesz összevonás, és addig meg kell változtatni a múltat.
Inkább a másik hétvégi abszurdon gondolkodom, a vamzerlistákról való szavazáson. Az nem abszurd, hogy a fideszesek nem szavazzák meg, mert nem vártam tőlük sokkal jobbat. (Az kicsit furcsa, hogy Lézer Jani lelép a szavazás elől, mert még neki kínos...) Azt is el tudom viselni, hogy az LMPopó terjeszti be, ők valószínűleg nem nagyon érintettek és ez propagandavonalon nyert ügy, sőt néhányan még akár idealisták is lehetnek köztük, akik örülnének az igazság pillanatának. Az igazi abszurd az, hogy a Maszop és Fletóék is testületileg megszavazták.
A következő variációkat tudom elképzelni.
A) előtte egyeztettek a fidesszel, tudták, hogy nem lesz megszavazva a dolog, így kockázat nélkül tehetnek akármit,
B) mivel erőst meggyérült a létszámuk két éve, és a tipikus ügynököt nem is maguk közé építették be annakidején, hanem a többi pártba, így most a köztük ülők közül alig néhányat érint a dolog, a parlamenten kívüliek meg le vannak ejtve.
Mindenesetre 14 db maszopos nem szavazott, talán épp ők voltak köztük a vamzerok, ez a létszám szerintem reális lehet,
C) nekik már úgyis minden mindegy.
Végiggondolva persze a fideszes leszavazás mögött is több lehetőség áll.
A) egy-két hét múlva beterjeszti változatlan szöveggel önálló képviselői javaslatként Deutsch Tomi vagy Lézer Jani vagy valamelyik, majd akkor megszavazzák, de a nemzeti együttműködők elvi okokból nem hajlandók meghallgatni mások javaslatait,
B) mivel erőst megnőtt a létszámuk két éve, köztük embertelenül sok a vamzer, százas tételben,
C) talán nem embertelenül sok, de legalább egy, ez esetben ez az Orbán Vitya.

Amúgy, tényleg unom, hogy mit tud rendezni a telefon néha felvételi zajokban, úgyhogy az én elvi álláspontom, hogy a köztársasági titkosszolgálat besúgóit is egy szálig nyilvánosságra kell hozni, 2012 mai napjáig bezárólag, tartótisztjeikkel együtt. Vamzernak nincs irgalom. Örüljenek, hogy nem vagyunk olyanok, mint az írek, ők az ilyennek kivágták a nyelvét és úgy akasztották fel.
Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Újabb Nemzeti Galéria-breaking?

Jobb szeretnék Dosztojevszkijjel foglalkozni vagy Tzetzés Jánossal; valamennyire hozzászoktam, hogy Fletóval foglalkozzam vagy Vonával; és mégis megint, ötödször is MNG-vel kell foglalkozni (és a januári vitát épp elég sokan olvasták itt ahhoz, hogy hírforrás legyek) — merthogy másutt nem közlik.
Sehol.
Viszont a szűk szakmán belül már nyilván sokan tudják, ilyenkor a drótnélküli távsuttogó gyorsan végigszalad, és most énhozzám is eljutott a megbízhatónak ismert MNG-beli forrásra visszamenő kiszivárogtatás: a március elsejével tervezett összevonás nagy valószínűséggel... izé... rugalmas elszakadás tárgya lesz. Ez jelenleg úgy manifesztálódik, hogy félévre felfüggesztik.
Nem, nem az az oka, hogy tiltakozik a világ — némi méltó öntudattal hadd mondjam úgy, hogy mi kb. háromezren független értelmiségiek a világ voltunk —, sem az, hogy a terv esztelen volt, sem hogy túl kevéssé nesztelen, sem hogy Viktor király meztelen: az oka sokkal prózaibban egy ma már behalóban levő, anakronisztikus alakulat, amit úgy hívnak, hogy Maszop, és amely még utolsó rúgásával kinevezett egy főigazgatót a MNG élére, aki pár nap alatt csinált neki néhányszázmilliós banki adósságot, az Isten a megmondhatója, hova tette a pénzt és utána pánikszerűen lemondott. Namármost így az intézmény eléggé a Malév után röpülni látszik első blikkre, és ha most Baán László kormaánybiztos úr átveszi és összeolvasztja, akkor együtt bukik a saját intézménye is, mert ezt a pénzt aligha tudja akármely brutális leépítéssel és elvonással megtakarítani, még ha az MNG-ből azonnal leszerelteti a klímaberendezést mint a Szépműben ismeretlen luxust és eladatja az ócskapiacon, sem.
Valahol ironikus, hogy a Nemzeti Összesz**ás Kormánya két évig mantrázza az "elmúlt nyolc évet" az összes elmebeteg intézkedés magyarázatául, majd a végén az egyik legelmebetegebb intézkedés azért akad el, mert a mantra igaznak bizonyul...
Az persze nagy elméleti kérdés, hogy kormaánybiztos úr hivatalának tulajdonképpen milyen célja van így, hogy nem vonogat össze, dehát nem én akartam biztos lenni. Lehet, hogy most már ő sem akarna, de a Nemzeti Összesz**ás köztudottan nem kívánságműsor. Előbb-utóbb mindnyájan a nemzeti össz-sz** alatt maradnak, fel a miniszterelnökig, ő legfeljebb megelőzi a többit, bár abból a szempontból méltatlanul, és bizonyos tiszteletet minden eddigi vaskos aktivitása dacára megérdemel, hogy kormányával ellentétben képes volt az utolsó pillanatban, de ez tényleg nagyon az utolsó, felismerni, hogy NEM MEGY AZ EGÉSZ.
Mindenesetre bizonyítást nyert, hogy a "kormánybiztos" kifejezés helytelen, mert ebben az országban senki nincs kormánybiztos (government proof) helyen.
Ja, viszont mi lesz a Galériával? Mert hogy szanálni nem fogják...

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Work in Progress 13.

Ma este 8-tól tartom. A későbbiekben egy félórát csúszhat előre. Na, akkor legyen megin' egy részlet, csak azért, hogy előbb-utóbb csak jussunk el oda, hogy Paris feldobja a talpát.

Ott álltak, illetve ültek, illetve a lágetés feküdt, csüggedten, és már-már úgy érezték, látják előttük kuporogni és fonogatni a három öregasszonyt. Igen, nincs tovább.
Paris fel akart ülni, de Aphrodité és Apollón kérte, hogy ne tegye, és hallgatott rájuk. Kinyitotta egy ideig a szemét, valamit látott a világból, bár nem sokat, és megállta, nem nézett semmi célzott helyre, csak a semmibe, és úgy mondta, de higgadtan és tisztán.
— Aineiás, ha meghaltam, a királyság legyen a tiéd. Cserébe amit kaptam mindig tőled. Apádtól. És persze főleg anyádtól. Láomedón házából senki nem érdemli meg, jöjjön Assarakos háza. Próbáljuk ki. Hátha megmented, amit elrontottam.
— Nem rajtam áll — vont vállat az. — De köszönöm.
Ezt mindannyian hallották, Panthoos is, és Theánó is, és Hekabé is, aki teljes közönnyel folytatta tovább a néma zokogást, mint akit többi fia abszolúte nem érdekel, csak ez az egy van neki. A közemberek is hallották, de igyekeztek úgy tenni, mint akik süketek.
— Egyet tegyél meg.
— Igen?
— Ne hagyd, hogy rámásszanak a feleségemre... tudom, hogy bele vannak zúgva... mind, Déiphobos, Helenos, Pammón, Polítés, Hipponoos, még a fattyak is mind, mind... ne engedd, hogy megmásszák, ő az enyééém...
Helené visítozva kiáltotta, hogy nem, nem, soha, soha nem engedi senkinek, soha, neki csak Paris volt, és van, és most már nincs tovább. Hekabéba kapaszkodott, aki úgy pátyolgatta, mint aki egyetért, Paris viszont ezt valami halotti közönnyel hallgatta, nem is igazán hitt neki. A Hattyú mond dolgokat, az a dolga, és nyilván akkor is jajgatott és tiltakozott, amikor a vén ősz majom Théseus megerőszakolta, de attól még ha nincs más, aki megvédje, az semmit nem ér... majd jön a másik ősz majom, Meneláos pajtás, aki a fffranc belé megragadta az álladzómat, és nem tudtam akkor agyonverni... Aineiás!
— Amennyire rajtam áll — mondta Aineiás. — Az anyakirálynő is hallja.
Paris lihegve elnémult, és bíborvörös fejében lecsukódott a szeme. Kis idő múlva megmoccantotta kezeit, mindkettőt, a sérültet is, bármit is érzett ettől, és megpróbálta a Tenger Úrnőjét simogatni.
— És Oinóné? — nyöszörgött panaszosan.
Erós fölállt, vállára vetette a nagy íjat.
— Kimegyek a hegyre, megkeresem. Ha valaki behozhatja, én hozhatom be, és mindent be fogok vetni. Az a baj, attól félek, hogy nem kevéssé szerelmes, hanem éppen túlzottan szerelmes, és azért akarja a halálodat.
Priápos nyelvet öltött rá (az is hühh de mekkora neki) és azt mondta: “Pzzzz”, Erós undorral otthagyta félresikerült féltestvérét, aki Paris megfigyelése szerint (ez valószínűleg inkább Paris álma volt, mint a valóság) félöles farkával integetett a bátyja után, és akkor a háttérben ott a harmadik szörnyszülött testvér, a félig nőnek, félig fiúnak sikerült Hermaphrodítos, és teljes is az alvilági szex-gnómok hányadékkeltő kavalkádja. Ezek az Úrnő gyerekei? Hát hogy van ez?
Még közelebb fúrta a fejét a Tenger Úrnőjének köldöke felé, felfele nézett, és gyönyörködött a szépségében, föléje ringó melleiben. Amelyik keze fogni képes volt, próbálta vele simogatni. Aphrodité tűrte és nézte, némán. Miért csinálta ezt? Miért szülte ezeket? Miért volt ez az egész élet, közepén a döntőbíráskodással? Mi a töknek kellett neki egyáltalán az az alma?
Két reszketés és vonaglás közt ezt meg is kérdezte tőle.
— Hát semminek, csak úgy vágytam rá — felelte. — És nagyon, nagyon köszönöm, hogy megkaptam tőled, csak tőled az egész földön.
— Úrnőm, neked mindent — motyogta.
— Kedves Parisom — suttogta az. — És én nem tudtam adni cserébe semmit, csak egy lányt, és még azzal is a halált ajándékoztam. És milyen halált.
— Nem baj! — kiáltotta egész hangosan. — Nem baj, ez így volt jó! Nem bánom az egészet, legjobban én döntöttem a világon! És mindent megkaptam érte! — Egy darabig teli szájjal nevetett, mint egy isten. — Hiszen mindhármotok ajándékát megadtad te! Én voltam a legnagyobb mindenben, mindenkoron a földön! Én lettem a legnagyobb király a világon, rabszolgafiúból Ílionnak, a kétezer éves birodalomnak az ura, a királyok királya! És a legnagyobb harcos, ahogy Athéné sem adhatta volna! Én öltem meg a világ legnagyobb hadvezérét, hát akkor ki nagyobb nálam? Még Héraklés se, most tudjuk meg, a halálomból! És hát nem én vagyok a legravaszabb, hogy mindhárom ajándékot sikerült megnyernem? He-he-he-heeee, Odysseusnál is ravaszabb, mii? És enyém lett a föld legszebb nője, és a menny legszebb nőjének ölében halok meg!
— Semmit, semmit, semmit nem bánok, jó volt, jó, tökéletes, semmit se, mindent megkaptam — büszkélkedett percekig, immár elgyengülten, alig hallható hangon, míg a trósok némileg kínban álltak és hallgatták, mert ezeket a szavakat nem túl jó hallani, és főleg arra nem jó gondolni, hogy milyen kétértelműen beszél a legszebb nőről, nem fogja ezt az istennő rajtuk megtorolni a lágetés halála után? Ami már nemsoká itt van. Nem is beszélve Helenéről, aki talán szintén istennő, és a bosszuló Nemesis vére van benne...
Parisnak is Helenén járt önmozgó lázas esze, amit nem tudott irányítani.
— Fog engem szeretni még? — kérdezte. — Hiszen sebesült, csúf lettem! Félszemű, mint a Kyklópsok. Véres és sz**os!
Helené bólogatott, és előrehajolt, hogy elérje a derekát, és meg tudja ölelgetni. Nem tudott szólni a sírástól. Hogy a fenébe ne! Úgy érezte, úgy szereti Parist, mint még soha. Még hogy csúf és félszemű. Hiszen nem nézett az arcára, és nem is bírt volna, úgy érezte, most csak szegény lábát, erős combjait nézte, és a király farát próbálta simogatni, amit annyiszor ölelt combjaival, és már csak az emlékeiben fogja.
— Mindegy, akkor félszemű Kyklóps vagyok — dobálta magát tovább Alexandros lágetés, és a változatosság kedvéért a feleségét is próbálta simogatni. Jó húsa van, isteni. — Nem kell szégyenkeznem többé a harctéren, már én is úgy meg vagyok szabva, mint a danaosok királyai. Tökgyalu. Alexandros Monophthalmos Hérós Trismegistos. — Szünetet tartott, már azt hitték, elaludt, nem moccant. — Kyklóps vagyok, hejhehehe, nézzük meg, fel tudok-e építeni egy várfalat magam! — rikkantotta váratlanul.
Aztán megint rázkódott, összevissza kiabált, és megszólította Klóthót, aki szerinte ott ült egész a lábánál és ott font, elszakadt sarokinainál, megpróbálta megérinteni hiába a tetthelyet, és arra kérlelte, hogy adja át üzenetét Hérának és Athénének, hogy igazán ők is nagyon szépek és nagyszerűek, dehát nem lehet három egy, és egy három, most már mit tegyen, nem bánta meg, tudják meg igenis, hogy jól döntött, cserébe úgyis viszik ezt a sz**os életét.
A népe, trós harcosok és földön-húzott-peplosú nők meg komoran álltak és nézték, egyre rosszabb kedvvel, fivére, Pammón és féltestvérei közül Atás, Agathón és Mylios, akik kijöttek hozzá a városból és nem éreztek iránta haragot (bennmaradt négy törvényes fivérére gondolt és majdnem okádott egyet Aphrodité ölébe), a Panthoos-család jelenlevői, és anyja, és a többiek. Álltak és nézték, hogy fogy ki parancsnokukból az élet, ahogy egyre nő a hydratűz.
— Hehe — mondta csúfondárosan nekik egy tiszta pillanatban —, most mit fogtok csinálni utánam? Fejetekre égetik a falakat, úgy haltok ti is meg, mint én.
Nem válaszolt senki, csak várták, hogy őrjöngjön tovább.

Lassan besötétült és Oinóné még mindig a dunyha alatt feküdt fejével, rugdalózott és hangtalan sírt.
A birkák türelmetlenül, várón bégettek, várták az ellátást.
Lesz itt még ellátás? Dehogyis lesz.
“Lesz? Dehogy lesz! Semmi lesz! semmi! én, én — zokogta magában Oinóné, nem a teatralitás kedvéért mondom, hogy zokogta, a szavak szívó lélekzettel szakadtak ki belőle, kilehellés közben nem tudott beszélni, mert csak a fogai közt tudta kipréselni a levegőt, az orra már teljesen eltömődött. Amit mondott, lényegében nem volt más, mint amit gondolt, mert nem gondolt végig egy mondatot sem, töredékeket gondolt, és azt rögtön bele is harákolta az üres esti Ída-hegyi levegőbe, ahol senki nem hallotta. — Én. Átkozott legyen az élet! ó nem. Nem, arról álmodok, hogy vele. Most is, hogy vele. Látlak! Hol vagy. És meghal. És meghal. Jaj, én, én, és miattam. Gyűlöllek, Paris, soha nem hagyom. Pariiiis! Gyűlölök minden féényt!”
Fény az nem volt, eleve a kalyiba belül sötét volt és már be is alkonyult.
“Meg fogok halni a fénnyel” — gondolta makacsul.
Aztán többször fölkelt, rá akarta magát valamire szánni, de nem ment. Összeszedte az edényeit, el akarta mosni, aztán az ivócsészéjét meggondolta magát, és teljes erőből a falhoz vágta. A fal puha volt, behorpadt, a csésze nem akkor tört el, hanem amikor onnan visszapattanva a földre esett. Erről az az ötlete jött, hogy nem azonnal történik semmi, hogy mindennek van egy második következménye, hogy most, most még vissza lehetne vonni. Kapkodva gyógyszereket készített elő, egy kis batyut. Aztán megint meggondolta magát, Helenére gondolt, azon képzelődött, hogy valami maró gyógyszert önt a királynő szemeibe, aztán azt, hogy elégedetten, karba font kézzel nézi, hogy a király előtte hányja-veti magát a földön eszméletlenül, és végül kifeszül a teste és meghal némán. Amikor kicsit tisztábban, kívülebbről látta magát, hogy miken gondolkozik, a mostanra kihűlt tűzhely hamujába verte szép fekete fejét, és artikulátlanul üvöltött. Utána megint visszabújt a sarokba, a vackai alá, és egy újabb fordulóban bömbölt és jajongott, körmével kaparta hamus arcát, vércsíkokat vájt belé. “Istenem, arany Aphroditém, öltél volna meg engem, mielőtt azt mondtam neki” — mondta végül hangosan, és teljesen szabályos, normálisnak látszó mozdulatokkal felült, kiment az éjbe a forráshoz úgy meztelenül a télbe, ahogy volt, lemosta az arcát és haját, visszament és valami egyszerű fehér ruhát magára vett. Aztán leült a szövőszék mellé, odadőlt, ölébe szorongatta a gyógyszeres dobozkát, amit összekészített volt, és úgy simogatta, mintha Paris teste volna.
— Menjek, mégis? — kérdezte magától, és végighúzta két kezét az arcán, nyakán, mellén, mintha lesöpörne magáról egy álmot vagy egy porfüggönyt. — Nem! Megalázkodni, előttük. Az előtt a nő előtt! Nem.
Újabb húsz percig dajkálta a dobozkát, addigra elzsibbadt a lába, áthelyezte a testsúlyát.
— Menni kell mégis — mondta és felkelt. A rekeszték fele ment, hátra, a szamarát kereste, hóna alatt a ládika, a szövőszékről lekapva egy fehér gyapjú vállkendőt tekert magára. Reszketett. Mondjuk, hogy azért, mert hideg volt az este.

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Amolyan szolgálatiközlemény-forma

A héten elkezdődnek a szokásos féléves felolvasóestek. A szokásos szerda estén és szokásos helyen, de órát még nem tudok, mert lehet, hogy közvetlen előtte kell egy pótórát tartanom olyanoknak, akik tanulnának, csak éppen nincs kitől, meg nincs a tantervükben.
Tulajdonképpen ez az egyetlen vigasztaló momentum, jönnek mindenféle ügyintéznivaló levelek, ami az élet rendje, a héten még nem avatkozott bele felforgató tevékenységével a mindenelqró fideszrezsim (tekintettel rá, hogy hétfő van, ez még nem sokat jelent). Ehelyett egy HP kavart be, aki ma odarendelt munka örve alatt egy elég személyes találkára, viszont ő nem jelent meg, nem tudni, hogy azért, mert munka örve alatt volt a dolog és ez már sok, vagy azért, mert mégis rájött, hogy túl személyes a dolog. Dehát mit várunk ettől a nemtől? (Ismeritek a viccet, mi az, ami rosszabb a női nemnél? A női igen.)
A legjobban az fáj (már egy hete), ha néhány barátunkkal borzasztó jó esténk van, ahol rengeteget dumálunk, és az egyik isteni anekdoták ezreivel bombáz, amelyeket a világnak ismernie kell, mert mégsem ismertethetem — részint, mert az ő személyes ügyei, részint, mert az ő személyes kompetenciája is megvan irodalmi formába önteni. Tantalizing, mondaná egy ánglus.
De legalább a nyakamig ér a víz, és fürdöm, az is jó, inni úgyis inkább vodkát szeretek, a gyümölcsöket meg elviszi a szél, nab***meg, hát elviszi. Miért nem vagy te is gyümölcs, oh Nemzeti Összesz**ás Rendszere?
Szerdán és -etettel várok mindenkit.

U.i. Érdekes linkek
Szitányi Gyuri bátyánk írt egyet. Az ilyesmit mindig érdemes elolvasni. Legalább nem kell nekem kritizálnom a cigánynyaló nemzetárulót.
A katholikusoknak is van önálló gondolatuk, csak nem merik használni. Ha valami auktoritás erre engedélyt ad, akkor egészen frappánsan képesek kifejezni. A harmadik kép magyarázata különösen aranyos.
Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Elveszett kincs

Rég nem írtam.
Gondolom, mindenki tisztában van vele, hogy a régi irodalom gyöngyeiből és a régi történelem emlékeiből aránytalanul kevés maradt meg, nagy részük elveszett. Addig rendben, amíg feltételezzük, hogy a legjava marad meg, a Homéroszok és Euripidészek, ám sajnos ez nem áll. Számtalanszor tapasztaltuk az ó- és középkorban is azt, amit ma, hogy az értéket nem olvassák, nem hirdetik, nem terjesztik/másolják, míg a minősíthetlen szemét ezer példányban olvasódik és marad fenn (mint Florus unalmas olvasónaplója Róma háborúiról, amit mindig azzal párhuzamban említek, hogy bezzeg Hannibál görög nyelvű memoárjai nincsenek meg).
Namármost, ha egyszer ez így van, akkor miért van az, hogy mi, akik ezt felismerjük, sem igyekszünk a megmaradt morzsákat napvilágra hozni? Legyek egész konkrét. Az előbb említett nagyokból Homérosz véletlen tényleg fennmaradt (helyenként utólag elqrva, hol másutt, mint Athénban, de ez most nem tartozik a témához), viszont Euripidész életművének még egyötöde sem, ha fel lehet fogni ennek a szónak a jelentését teljes terjedelmében.
És hogy vajon a legjobb ötöde-e?
Nem beszélünk soha a mintegy ezer egy-két soros töredékről, ami egyéb műveiből itt-ott idéződött és így megmentődött. Jó, a kétszavasakból nem lehet tudni, hogy miről és hogy szóltak. De például a Phoiníx című hajdanvolt tragédiájából talán érdekesebb idézni ezt a pár megmaradt sort, mint több száz ó- és újkori drámát egészben. (816. frg., ha jól sejtem, a címszereplő monológja lehet, miután hamis vád alapján megvakították).

Hiszen, ha néha láttam a városban egy
vakot, ki vezetőjét markolva rettegett
a rá leső véletlentől, megróttam én,
hisz addig nyomorult, míg távol van a halál.
És most szavamnak ellenébe én magam
szerencsétlen kerültem: életkedvelő
halandók, kik bár tízezer baj súlya nyom,
vágyódtok arra, hogy lássátok, jő a nap!
Az életvágy az emberben rögződve van,
az éltet ismerjük s nem értvén a halált
elhagyni a napnak fényét mindenki fél.

Lefelé tartó spirálba kerültünk: a példa bizonyítja, hogy az emberi történelem során többségében a sz** marad meg és a jó visszavonhatlan elvész, ettől igazolódik a szerző (és persze jelenleg általam ismert egyetlen méltó folytatója, Billy bátyánk — the undiscovered country, from whose bourn no traveller returns) életpesszimizmusa, amitől értékesebb lesz szemünkben elveszett szava, ami bizonyítja, d.c. senza fine.

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Nem bűncselekmény: a liberális esztétika Viszont gusztustalan

Dopeman proli ellen ejtették a nemzeti jelkép gyalázásának gyanúját.
Ezzel önmagában nincs semmi baj, ugyanis jelkép provokatív felhasználása és meggyalázása nem ugyanaz, és a határt nehéz (főleg alapműveltség nélküli sünöknek és jogászoknak) megvonni, jobb elengedni Dopeman prolit, mint Arany Jánost beperelni a Hasadnak rendületlenül / légy híve, oh magyar, / bölcsődtől majdan sírodig / ezt ápold, ezt takard! örökbecsű soraiért. Továbbá, ez az ember valószínűleg alapból csak proli módon tud megmukkanni, mint ahogy a cigányok nem tudnak ép fonetikájú magyar mondatot kiejteni, és a szájukból eleve káromlás a Hymnus minden sora (szerencsére nem is tanulja meg egyik se, egy sort se), tehát nem igazán ő felelős érte, illetve csak annyiban, hogy még él és beszél. (Ajánlom Dopemannek a kamalduli rendet, beléphetne, fejlődne tőle lelki élete, Rákóczi Ferenc is nagy hívük volt.) Harmadrészt, enyhén bizarr a magyarországi (nem a magyar!) jogrend, mert míg jogsértésnek értékeli az egyébként tényleg minden épeszű embernek szent nemzeti jelképek gyalázását, az ezeknél sokkal fontosabb és szentebb keresztyénség és Isten gyalázását nem. Tehát, az adott példával illusztrálva, ha azt mondja Dopeman proli: "megbűnhődte, b*meg, ez a nép, b*meg, a múltat s jövendőt, a k* anyját", az törvénysértés gyanúját veti fel, ha azt mondja X., "***sza meg az Isten", az nem. No, amíg ez így lesz, addig nem is lesz rend Magyarországon.
Persze, most jöhet egy demokrata maki azzal a dumával, hogy az utóbbi cselekményt annyi ember követi el annyiszor, hogy a kriminalizálása nem lehetséges, de ez maszlag, a bűn bűn volta független attól, hogy hányan követik el, és ha volna ránk mérve büntetés, mindjárt századannyian követnők el (beleértve persze engem is...) A cselekmény tömegessége miatt kétféle büntetést tudok elképzelni, botozást és pénzbírságot, az előbbi azonnalibb hatást hoz és humánusabb, mert nem sújt ártatlan családtagokat is, az utóbbi viszont esetleg egyensúlyba is billentené a költségvetést legalább erre az évre.
Ezzel együtt a hír messze nem öröm, és nem kelti a jogbiztonság érzetét, ellenkezőleg arra hívja fel a figyelmet, hogy jogegyenlőség még annyi sincs, mint hittük, nemcsak a cigányok, buzik etc. kivételezettek, még egy egyszerű balos proli is több joggal bír, mint egy jobboldali értelmiségi, mert míg a nemzeti jelképet praktice nem lehet neki gyalázni a magyar sünség értelmezésében, addig a semmilyen törvény által nem védett EU-zászló megsemmisítését ugyanez a sündőrség minden törvényi hely híján is bűncselekménynek értékeli.
De ez már nem Dopeman proli felelőssége, ő csak él lehetőségeivel, éljen egészséggel, rögtön olvasom ugyanazon oldalon, ahol a hírt találtam, az alkalomra írt üzenetét a jobboldalnak:
Vona Gábor azt üzente:
elfogyott a regimentje.
Ha még egyszer azt üzeni,
a Gárdába be kell állni,
éljen a sok lófaszjóska,
éljen a szélsőjobb!
Fuck You!
Teljes mértékben nyugodt vagyok tőle, mindenkinek joga van a világon ugatni, állítólag nem is hallik az égbe (bár ezzel kapcsolatban létezhetnek ellenérvek), kaptam én már jóval durvábbakat is, csak hát az a helyzet, hogy a verselésre megindul a pavlovi reflex, és azonnal válaszvers jut az ember eszébe...
Dopeman proli azt üzente,
ő a város eszementje.
Ha még egyszer azt üzeni,
Vonát neki le kell sz*pni,
éljen Fletó meg a másik,
de ne sokáig!
Sajnálom, kartárs, de az enyémnek sokkal jobb a ritmusa. Tudod, a dalszövegíráshoz is kell némi tehetség...

Amit persze ők, a liberálisok, a maguk szája íze szerint osztanak ki, és az a tehetség, akit ők elismernek, dehát ez tkp. más téma. Szerencsére itt áll előttünk a nyilvánvaló cáfolat e csúcstehetségű zenebohóc személyében, aki sztár, míg fanyalgó nekrológjaikban Csurka Pistánkat ők, az önjelölt véleményformálók, "kismesternek" minősítik. Persze ha az, az még mindig százszor magasabb polc, mint ameddig az egész baloldali irodalmi elit valaha el tud jutni, de sajnos drámaíróban véletlenül nemzetünk épp oly szegény, hogy szép esély van rá, hogy Pista bátyánk a valaha élt legnagyobbnak bizonyul. Jaj, mit is beszélek! Hiszen közben épp ünneplik zseniális liberális drámaírónk és pre-Schmittpálunk, Göncz Árpád kilencvenedik születésnapját.
Boldog születésnapot, elnök úr! Köszönjük életművedet, a sok szép leiterjakabot, köszönjük A Gyűrűk Ura elcseszését, miáltal sikerrel rászorítottál sok-sok lusta magyar embert, hogy folyékonyan olvasson angolul, mert magyarul olvashatlannak bizonyult, és különösen köszönjük azt a zseniális megoldást, hogy az I never thought mondatot így fordítottad: Mindig tudtam. Többi megoldásaid is csodálatosak, bumfordi poénkodásoddal, aminek köze nincs az eredeti komor, harcos keresztyén-radikális antiindusztralista hangneméhez, de helyhiány miatt ezeket hadd ne soroljam, általában ilyesmik, mint hogy az angol silken és silver szavak közti szemantikai különbséget nem tudod érzékelni, amit ha talán zord és kegyetlen dolog is elvárni egy műfordítótól, azért azt a kib... hogy is beszélek én, böszme szótárat kézbe lehetett volna fogni.
Dehát, mint tudjuk, a baloldali irodalmi elit tökéletes és életműve örökérvényű.
Illyés Gyula is mondott valami ilyesmit: ott áll sirodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál!
Na ja, ha hagyjuk. De egyszerűbb, ha mi hozzáértők mondjuk meg, hogy mi az esztétikai érték, és többé nem hagyjuk, hogy ők belebeszéljenek.

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Work in Progress 12.

— Szép háború volt — mondta halkan, aztán lehunyta a szemét, csöndesen vihogott tovább, lázas, összefüggéstelen képek kergetőztek szeme előtt végtelenül, egész életéből, formátlan fényalakokkal, szárnyas démonokkal, kisgyerekkori állatkákkal, fájdalommal, tűzzel és viszketéssel, és az Úrnője fényes alakjával vegyest, nagy kagylóban ülve, a mezőn táncolva a Charisokkal, foltos párducon lovagolva és annak nyakába simulva – a farka mint egy lusta kígyó kujtorgott a levegőben –, az ő arcát simogatva, Helenét kézenfogva vezetve, és nevetve, és nevetve, és mosolyogva, és kacagva rá.
Az orvosok megbeszélése alapján felcipelték a thymbrai patak forrásához, amellett fektették le, megint az istennő ölébe. Az az eloszlás alakult ki, hogy Alexandros balján, amerre tudott mozogni és látni, az istenek ültek-álltak, jobbja felé Aineiás és segédtisztje meg a testőrök, előtte állt és nézett le rá Apollón Úr mozdulatlanul. Aphrodité a hideg vízzel és a Tenger érzetét sugárzó kezeivel, az Apollón-szentély gyógyszertárából hozott tiszta gyolccsal borogatta, még valami csillapító kenőccsel is kente, ami azonban semmit nem ért. A láza még mindig egyre szökött felfelé, az egész testére kiterjedt, még az ujjaira is, sötétvörös volt a feje és melle, nem lehetett mihez hasonlítani, ilyen hőfokot még nem mértek máson. Félig öntudatánál volt, de alig figyelt, időnként dobálta magát és időnként le kellett fogni, hogy ne karmolja a saját hasát és nyakát. Megérkezett a felesége félőrülten, zokogva és csapkodva, még soha senki nem látta zilált hajjal, hát most láthatták (még így is ő volt a legszebb Trójában). Őt felismerte, üdvözölte is, nevetett rá, és megsimogatta, sőt belemarkolt a dekoltázsába, de nem engedte neki, hogy az ölébe vegye, rángassa, dédelgesse és rázokogjon a bőrére, hanem hátrébb parancsolta és még szorosabban az istennőhöz bújt. Azt is megtiltotta, hogy hangosan üvöltsön, a teljesen magából kifordult szép királyné ott kuporgott hátul és némán zokogott, az egyik Erós és a két szolgálóasszony támogatták hátul, úgyhogy nem is lehetett kibogozni, kiéi a szárnyak, övéi vagy az ifjú istenéi.
Már késő délután fele járt, csúnya hideg volt (tiszta ég és szélcsend, halvány dagadó holddal), bár Parisnak ez már teljesen mindegy volt.
Aztán kivonult Trójából maga az anyakirálynő is, támolygott, az ő ősz haja még kuszáltabb volt, Panthoos főpap és Theánó főpapnő támogatták valahogy – a két öreg a harmadikat –, ő hang nélkül, befelé zokogott, eltorzult szájjal, úgy fogták vissza, hogy ne boruljon rá. Őt is felismerte, megint összeszedte magát, abbahagyta a hallucinálást és röhögcsélést, még félig fel is ült és komolyan, királyhoz illően szólalt meg.
— Anyám. Azt álmodtad, fáklyát szülsz, és ez így is van, elégek. Égek, látod. Szó szerint. Nem jelkép. Nem kell megfejteni az álmaid. Pusszantom Kassandrát. — Egy pillanatig pihent. — Azt nem tudom, Tróját is elégettem-e, valószínűleg igen, majd elválik. De magamat biztosan. — Amikor az anyja viselkedésén semmi változást nem észlelt: — Légy büszke rám. Én voltam a legnagyobb fiad. Jó, hogy nem öltetek meg. Én voltam Trója történetének legnagyobb harcosa.
Úgy érezte, nem bír tovább támasz nélkül, vissza kell az Úrnőre, Úrnőbe, megpattan a feje, még az ép szemgolyója is kifolyik a fájdalomtól.
— Anyám, megbocsátsz, ne itt sirass a térdemen. Én most nem foglalkozom már veled, most a másik anyácskám vigyáz rám, akit régebben ismertem náladnál és aki még jobban szeretett. Menj arrább. — Aphrodité hasának döntötte a fejét, és felfele fordította, úgy nézett az arcára, tátott szájjal, nem lehetett eldönteni, most nevet, csodálkozik, szerelmes ámulatban van vagy éppen lehelli ki a lelkét és hal meg.
Hekabé nem volt hozzászokva, hogy parancsot kapjon, és Paris fiának nem is volt elvi joga parancsot adni neki, nem akart engedni, de Panthoos pap érezte a mellette álló istenének egyetértését, és felségsértés ide vagy oda, Theánóval akarata ellenére hátrább ráncigálták, ott ült és sírt tovább némán vagy egész halkan vinnyogva, nyálzó tátott szájjal, és Theánó is kényszeresen sírt vele, bár Parist ő iszonyatosan utálta; egy idő után Helené is odaborult, Panthoos meg némán ült és borongott, Aineiást nézte és az járt a fejében, elhagyják-e az istenek a várost, leég-e az Paris sírján végleg, és mi lesz a családjával, a szentélyével meg Hekabéval, és ki lesz a király végül. Ha még lesz egyáltalán.

Déiphobos és Helenos egymással szemben álltak a királyi trónterem ajtajában, és lihegve nézték egymás arcát. Felfordulás volt. Intézkedni kellett volt, küldöncöket küldeni, a királyi orvost szólítani, elnyomni egy kitörőben levő lázadást, méghozzá úgy tűnik, pontosan olyan lázadást, ami végettük tört volna ki, “na végre hogy vége az Alexiaigosnak” meg hasonló morgásokkal, és olyan katonákkal, akik arra eresztettek el utalásokat, hogy kizárnák a haldokló Parist a városból és az ő vállukra terítenék a vezéri köpenyt, meg hogy Kassandrának bikát áldozni kéne Athénénak, és egymást nézték akkor is, melyikük hajlandó végre lépni: végül Helenosnál szakadt el a cérna, és akkor, amikor egy járőrparancsnok a fegyveres faljárőr élén odalépett hozzá és döngve tisztelgett, majd megkérdezte, hogy Fenséges Uram nem adna-é végre utasítást, hogy a nőt megragadják és kicipeljék a danaos hajókhoz. Helenos kalodába záratta az őrparancsnokot a Skaiai-kapu előterében, a főúton, de alsó ajkát fogával marcangolva érezte, hogy Déiphobos nézi és azon mereng, vajha mért akkor szánta el magát cselekvésre, amikor Helené szóbakerült. Természetesen Helenosnak is feltűnt a saját sajátos viselkedése, és kezdett nem merni ikerbátyja előtt moccanni vagy beszélni.
A Hattyút végülis egyáltalán nem ők riasztották, hanem Pammón öccsük, Hekabét egyikük sem merte, viszont keresték a nagykirályt, ám hiában, és Hekabé ebből megneszelte, hogy nagy baj van, kiszaladt a szolgáló asszonyaitól kísérve a szent útra, kérdezősködött, minden fel volt bolydulva, és senki nem felelt neki semmire egyértelműen, viszont látta, hogy Panthoos főpap bevisz egy tárgyat Apollón templomába, amiről határozottan az villant az eszébe, hogy ez egy íj, egy elefántcsont íj, ami – végül megragadta legfiatalabb élő fia, Polítés kezét és tőle könyörgött, hogy mondja el már, mi van, és Polítés összevissza és pontatlanul vallani kezdett. Utána Hekabéval nem lehetett bírni, rosszullett az Apollón-templom kapujában, és később fiainak tiltása ellenére kikísértette magát a kapun a papokkal, Polítés vele akart menni, azt viszont ő zavarta vissza.
Ettől még Priamos nagykirály mindig nem lett meg, miközben egy csonka királyi tanács (értelemszerűen király és lágetés, valamint Panthoos, a papnők és Anchísés nélkül) a terem előtt az utcán topogott és motyogott, és Úkalegón kérést intézett Déiphoboshoz, hogy vezessen már le egy ülést. A királyi hírnök lenn volt a mezőn. Végül mégis Úkalegón volt az, aki meg tudta határozottan mondani, hol van a királyok királya.
Elképesztő.
Priamos nagyúr mikor sütni kezdett a nap, és Paris elhagyta díszes kíséretében, párducbőrében a várost, kivitette volt magát a másik irányba, a Skaiai-kapun az apatikus, bolondnak tartott Andromaché és a másik elmebeteg nő, Kassandra karján, dupla bundába takarózva a hideg ellen, és azóta a királysírok közt, Hektór sírjának bejáratánál ült és nézte a befalazott ajtót, némán.
Egy féltucat testőr vigyázta, ami semmire nem elég, és szemtanúk szerint hazafelé menet Agamemnón nagykirály egy jóval nagyobb mykénéi egységgel el is haladt mellette és az egységből kiválva oda is ment hozzá, némán a vállára tette a kezét, majd képes volt és végigsimította Kassandra karját, aki összerázkódott és nem szólt. Utána a mykénéiek sorfalat álltak baloldalt, amíg Neoptolemos myrmidónjai is visszakószáltak, és paisdöngetéssel akadályozták meg, hogy a vörös kölyök kilógó nyelvvel és véreres szemekkel, fegyveresen odaszaladjon.
És Priamos nagyúr nem reagált sem az első, sem a második követre, és most Helenos és Déiphobos azon filózott, hogy személyesen kellene kimenniök, de mit mondjanak és mit akarjanak.
Olvastak egymás gondolatában.
“Végre — gondolta Déiphobos. — Tizenhány évig volt ez a lidércnyomás, és vége. A rabszolgafiú! A birkapásztor, és ő lett nálam előkelőbb. Zeus atya, fenn az Ídán, lassan őrölnek malmai, de végre véget vetett a hybrisnek. Nincs Aigilaikasos.”
“Örülsz? — gondolta Helenos. — Örülsz, hogy megszabadultunk? A gőgös rabszolgától, aki korbáccsal vert meg engem? De mit örülsz, hiszen közben meghalt a bátyánk, és összedőlt a városunk... és a bátyánk nem a birkapásztor miatt halt meg, hanem a te hülyeséged miatt, és így kellett térdenállva, összetett kézzel könyörögnünk az isteneknek, hogy tartsák meg a párducos szépfiút, mert olyanokat tett a városért... mert összeomlottak a danaosok, ha ő ott volt, és most hogy mit csinálsz nélküle.”
“Mért vertek meg veled az istenek, gyáva és hazug ikeröcsém — gondolta Déiphobos. — Mindig, mindig vádaskodtál és irigykedtél rám. Te nem tudod védeni a várost az Aigilaikasos helyett... én talán... én se biztos. De mit érdekel ez téged! Azon jár az eszed, hogy kettőnk közül ki a lágetés.”
“Van pofád Aigilaikasosnak nevezni magadban — gondolta Helenos. — Ki van írva az arcodra. Pedig vinnyogva menekültünk előle, amikor csak egy karikás ustor volt a kezében, nekünk meg kard... és megölte a Skaiai-kapuban, arccal a fekete porba buktatta az istennő fiát, aki előtt egyikőnk se tudott megállani. Aki megölte volt még Hektórt is. Hybrisről pofázol – és a leggőgösebb bűnt vesszük magunkra, amikor így gúnyoljuk ezt a rabszolgafiút, aki meghal helyettünk.”
“Mért, mért lelkizel, te félbesikerült pap — gondolta Déiphobos. — Mért állítasz meg a cselekvésben? Ha te nem vagy, már benn lennék a trónteremben, ott ülnék a széken. Ha te nem nézel ilyen vádlóan, már berohantam volna Őhozzá, az Asszonyhoz, és leszaggattam volna róla a döglődő rabszolgaférje ékszereit. És nem tehetem, mert látom rajtad, hogy kitalálod a gondolatomat, és ki tudja, micsinálnál ellenem, ha tennék valamit.”
“Imádnunk kéne a néhai Aigilai... a néhai Alexandros urat, amiért megóvott minket egymástól — gondolta Helenos —, amiért egyformák lettünk előtte és együtt tudtunk cselekedni. Most mit fogsz tenni? Elém törsz. Megfosztasz a jussomtól. Rohadt tizenkét perc idő miatt, amennyivel idősebb vagy. És ha nem hagylak, ha megteszem, amit kell, ha én megyek be a Szépséghez, akkor testvérgyilkos vagyok. Mint te, akit persze nem zavar.”
“Arcára van írva — gondolta Déiphobos. — A gyáva, sunyi alteregómnak arcára van írva az irigység, és az önimádat, a szentség, hogy ő tiszteli a döglődő Alexiaigost, hogy ő hű fivére, és hű fia atyánknak. Te nyavalyás! Ha te tudnád, hogy mennyivel inkább tisztelem én! Te nem is tudod gyűlölni, te csak nyafogsz azon, hogy voltál olyan hülye és beleszaladtál az ostorcsapásba, de én, én mindenkinél inkább gyűlölöm, mert én tudom, hogy mekkora harcos volt és nem fogok a nyomába érni, ha egyedül védem is Tróját az egész sereg ellen, amikor már mindenki meghalt. És te irigykedel, aki egész életedben nem merted előreverni magad, azzal kezdted, hogy hagytad, hogy hátrarugdossalak és én bújjak ki először.”
Végül Déiphobos szánta el magát a szólásra, aminthogy mindig ő volt a cselekvő fél.
— Én nem tartok most tanácsülést — mondta. — Azzal vádolnának, ami... ami úgyis bekövetkezik. Te is azzal vádolnál, hogy siettetem.
Helenos felvetette a fejét és horkantva, mélyen szívta be a levegőt.
— Mi következik be?
— Meghal.
— Alexandros meghal, igen, de ez nem rajtunk áll. De azt nem tudod, ki lesz utána.
Déiphobos nekivetette a hátát a falnak, minden porcikája megfeszült. Nem is lélekzett.
— Bizonnyal apánk elsőszülött fia az utóda.
Helenos annyit kimondott, “És te most...”, aztán a többit nem merte hangosan: “...örülsz, hogy Hektór bátyánk halott.” Végül kisebb csönd után úgy fejezte be:
— Erről apánk dönt, és őt kell értesítenünk.
— Majd — mondta halkan Déiphobos.
“Nem mered?”
“Képes vagy kétségbevonni magadban, hogy én vagyok az elsőszülött?”
“És te még most is az utamban állsz. Ők halottak, te meg itt állsz.”
“Nemde, ez is nagykirály akar lenni. Tudja is, mi az. Istenem, szegény Hektórnak odaadnám, egyedül őneki... de ő nincs. Nekem kell!”
“Apa se fog tudni jól dönteni. Csak ha nekimennék a késsel, mint Thébaiban a két király, hogy az egész város elpusztult bele.”
— Helenos — mondta hirtelen egész halkan Déiphobos. — Addig örüljünk, amíg ez a kettőnk ügye. A... Skamandrios még pici gyerek... és köszönjük meg Hérának, hogy az Aigilaikasos...
— Ne, ne ezt a nevet. Most ne. Nem félsz az Erínysöktől?
— Hogy Alexandros bátyánk magtalan volt.
Helenos kutatva nézte: lehet, hogy nem minden gondolatát látom rajta? És ő se rajtam? Fázni kezdett és izzadt, az arca elvörösödött kissé, ahogy végigfutott rajta a gondolat (amit minden nap és minden éjjel többször végiggondolt évek óta, de eddig nem hihetett el).
— Igen. — Suttogott. — Gondoltál már rá?
— Mire?
— A régi időkben volt egy jogszokásunk... ha magtalan halt el a férfi, az öccsének volt joga örökölni feleségét... hogy a meghalt fivérnek támasszon magot.
Déiphobost a régi hagyományok nem nagyon érdekelték, így nem tudta eddig, hogy ami szíve első vágya volt, arra valaminemű jogalap is létezhet – a gondolat most mindenét áthatotta, a keze ökölbe szorult a kardmarkolatán és az övén, és csak azt sajnálta, hogy nem ikeröccse torkán. Kihúzták magukat, komoran néztek egymásra, aztán szótlanul fordultak el, és indultak a kapu felé. Úkalegón kiabált utánuk, hogy mit tegyen, de akkor és ott nem is feleltek.

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Nemzeti Galéria-vita 4.

Jelentem, a Nemzeti Galéria-vita átlépte a százas olvasószámot, ezzel egyébként messze a blog rekordját hozva.
Nem gondoltam volna, hogy ezzel még foglalkozni fogok, de kell, és nemcsak avégett, hogys most köszönetet mondjak olvasóimnak az érdeklődésért (mint kiderült, többen voltak, akik kifejezetten a vita előadóinak nevére keresve találtak meg, igaz, volt egy olyan balfácán is, aki "csőgörény fagyás" szavakra keresett rá :) ), hanem azért is, mert vannak új fejlemények.
A teljes vita szöveghű, magnó alapján készült leirata megtekinthető itt. Jó érzés végigolvasni és kontrollálni, hogy a saját helyszíni jegyzetem tartalmilag lényegében pontos; egy szempontból talán még mindig többet tud, hogy a közönség reakcióira is utal, amire az átirat nem nagyon.
Közölték a három előadás szerkesztett változatát is, itt. Ezt kevésbé érdekes végigolvasni, Róka Enikő és Endrődi Gábor írásban is meglehetősen pontosan visszaadták szóbeli gondolatmenetüket. A közepén Vécsey Axel dumája viszont megkaphatja a "minősíthetlen szemtelenség" prima primissima díját, mert nem is hasonlít az elhangzott "előadáshoz", nemcsak abban, hogy 15 000 "ö" töltelékhangot kihagyott belőle, hanem abban is, hogy a vitapartnerek által okkal kifogásolt nyilvánvaló szakmai hibák jelentős részét utólag javította (külön utalás nélkül), és volt orcája a körítésben azt mondani, hogy "időhiány" miatt nem volt pontosan ezzel azonos az elhangzott előadás, amelynek kínosan húzta az idejét, egy óránál tovább, mikor már látnivalóan rég semmi mondanivalója nem volt.
Ezzel együtt, a pontos dokumentáció nagy orrbaverés nem elsősorban neki, hanem a kormányzati megbízónak, akik eddig azt hihette, hogy dumálhatnak gátlástalanul bármit a Galériáról, úgyis ő fogja meghatározni, mi volt a múltban. Hát nem. És ahogy Arany János mondotta, de most bezzeg baánja már...

A nap másik nagydíját kétségtelenül a Hírcsárda kapja, amelyet egészen rendkívüli módon megszállt az ihlet, és egy sor nívódíjas álhírt közölt az utóbbi két napban. Noha már nem tudom, melyik nemzeti portál ledorongolta, amiért gaz libi kegyeletsértéssel emlékezett meg a Csurka haláláról, nekem inkább úgy tűnt, hogy az önsorsrontó vadmagyar idiótákról adott egy találó látleletet ennek örvén, aminek humorát szegény Csurka talán még élvezné is; ugyanakkor teljes erővel rácuppant az idióta cigányokra, akik luxusterepjáróval szakadnak be a Balatonba — ugye érdekes a kontraszt az én előző bejegyzésemmel, dettó a Balaton jegéről. (Persze, ezen röhög az egész ország, és végre okkal. Én inkább sajnálom, hogy nem ötszáz méterrel beljebb roppant a jég, és akkor végre lenne néhány új Darwin-díjasa kis hazánknak, másra ez az állatfaj úgysem jó.) Ma hajnalban aztán ráteszi a koronát azzal, hogy a nap idézetét Krisztyán Tódortól hozza... ez az, amit nem lehet felülmúlni, mert itt már magaskultúra-közvetítés is, nemcsak gyilkos szatíra.
És mégis lehetett. A nemzeti összesz**ás rendszerének, sőt az egész EU-nak egyetlen mondatban az eddigi legpontosabb látleletét adják Megdőlt a 90 fokos derékszög-rekord! című hírükkel, majd alatta az Ismeretlen Kommentelő, mint Robin Hood, belelő a tízes közepén álló nyíl közepébe a maga egy mondatával: "Orbán Viktor osztható nullával."
Kész.
Okatootáia kormánya megbukott, legfeljebb még ők nem tudják magukról.

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Hóvihar nekrológgal

Ma kirándultam, a Balatonnál voltam, mert korcsolyázni igazából csak szabad természetben jó, és e télen kb. most volt erre először lehetőség.
Azóta fáj a kezem, ez azért van, mert elképesztőek voltak a viszonyok: olyan erős, orkánszerű fölszél seperte a havat, hogy többször egyszerűen felfordított, és rendszerint a csuklómra estem, hogy ne a hátamra essem. Főleg akkor, amikor belefutottam egy-egy térdmagas hófúvásba az egyébként lesöpört tükörjég tetején, amely felett mint a könnygáz, úgy füstölt hosszú sávokban délre a hó. Szél ellenébe, befele menni csak a legnagyobb nehézségek árán, redőnyözve lehetett, kifelé viszont lábmozdulat nélkül olyan gyorsan sodort, hogy az már balesetveszélyes, így maradt az oldalirány (két hófúvás közt), ami amúgy is hosszú távon egyedül reális, mert még voltak nyílt vízfoltok, és a tükörjég is helyenként kínosan vékony volt, nagyokat reccsent és kluttyant alattam.
Nem, nem féltem, mert ismerem a nemes zöld vizet folyékony és szilárd állapotban is, és mindig tudom, mire számítsak tőle. Meglepni nem tudott még soha igazán, még a víztölcsérrel se két éve.
Nem azért, mert olyan bátor vagyok, ha például katyusával és vadászpuskával lőnek rám, rendszerint félek.
A csúcsa az érzésnek az volt, hogy egy idő után vissza kellett menni kendőkért, és az arcomat is bekötni, szinte mint egy csadorba, és föléje egy kapucnis pólót húzni a nyakamra, és arra még a báránybőr sapkát, mert kiharapta az arcomat és semmit nem láttam. Igaz, utána sem, de az úgy kevésbé zavart, viszont a kendő — nem viccelek, és nem szándékosan vagyok gusztustalan — öt percen belül vastag, kemény páncéllá fagyott csordultig nyállal és takonnyal.
Mintegy másfél órát bírtam, aztán áttértem a szánkózásra.

Tehát el akartam szabadulni az emberi világtól, és erre nem ma távozik el közülünk Csurka Pista bátyánk! Tegnap épp gondoltam rá, hogy megírjam-e, aztán nem láttam fontosnak, hogy most jövök rá: a Kurucinfó épp Apám utolsó születésnapján született, és mintha csak átvette volna a stafétabotot. A világ időpontjai furán egybeesnek.
Én csak kétszer-háromszor találkoztam "a" Csurkával, akkor se különösebben mélyen érintkeztünk. A Szeptemberből kapott tőlem egy dedikált példányt. (Nem kérdeztem meg, elolvasta-e, de felteszem, igen, mert ő aztán igazán értelmiségi ember volt.) Így hát nincs róla személyes mondanivalóm, csak azt tudom, hogy egy olyan időben, amikor mi, a köztársasági f*sba be nem simuló magyar emberek 0,7%-ot jelentettünk az országban a leadott szavazatok tanúbizonysága szerint, ő volt az, aki egyedül felemelte a zászlót. Irgalmatlan sok beszédet mondott, amelyek jó retorikai művek voltak, de majdnem mind ugyanazt mondta, ezért egy idő után már bele se hallgattam; egy beszédére fogok örökké emlékezni, amit utoljára mondott az MDF-ben, mielőtt kizárták. Jó egyedül! — így kezdődött a beszéd, és nem sok igazabbat hallottam még. Talán valahol, valaki még őrzi, nekem nincs meg se leirata, se hangja. Nem sokkal utána sorban kizártak minket, Reiner Pétert, stb., én csak angolosan behúztam magam mögött az ajtót, és meghajtottam fejem Apám előtt, aki Csurka Pistánál is okosabb lévén, megmondta nyíltan, soha semmilyen politikai szervezetnek nem hajlandó feliratkozott tagja lenni, csak külső szakértője. Jó volt neki egyedül. És az igazi harcosok többnyire azóta is így vannak, egyedül.
Azonban Csurka Pista bátyánkkal Isten nagyon kegyes volt, mert megengedte neki, hogy az általa el-elhintett kapormagvakból egy egész nemzedék nőtt ki, és a munkássága értelmes részének száz és száz folytatója lett még az ő életében. Akkor is, ha a nem értelmes része, a Vitya előtti ostoba meghódolás volt az utolsó korszakának a jellemzője, ahova soha nem fogjuk követni.
Ugyanis megesküdtünk a Hősök terén, ahol Vitya is ott állt és aggresszív baromságokat beszélt mindenféle agyagról (amibe saját idesapját és a logika szerint önmagát kívánta bedöngölni): "Rabok többé nem leszünk!"

U.i. 1. És mivel egész nap a magyar vidéket jártam, tapasztalatból mondhatom, hogy az összes vidéki utaknál sz**abb, járhatlanabb, veszélyesebb állapotban volt itt ex-Demszkygrádban (holnap tán Rogánisztán?) a Thököly út.
U.i. 2. Kéne nekem egy nap, és végre átdefiniálnám a bejegyzéscímkéimet, mert illogikusak.
Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.

Work in Progress 11.

Aphrodíté és kísérői szótlan bólintottak, Polydamás intett az embereknek, és azok átvették a királyt, egy-kettő-hórukk, beletették a hordszékbe, és már fel is emelték. Phoibos Apollón bánatosan megrázta a fejét.
— Én hírvivőt küldenék — mondta.
— Az kétannyi idő! — kiáltott vissza Alexandros. — És ki tudja, mit mond és hogyan! Én, én ott leszek, látni fog, én beszélek hozzá, megkérem, mindent tudok róla, mindent megtehetek! Még akár...
— Hát éppen ez az — felelte az isten. — Hogy ott fog látni téged maga előtt. Ugyan miért tudnók kiszámítani, mit fog csinálni. Hiszen nő.
— Ott lesz a Tenger Úrnője is velem! Ugye? Ugye? — könyörgőn fordította fejét a védelmezőjéhez, aki most is vizes kendőjével törölgette a fejét.
— Talán sokkal jobb lenne, ha nem lenne szerelmes beléd — mondta Apollón egészen összezárt szájjal. — Ne legyen igazam, de hátha élvezni fogja, hogy ott bekrepálsz neki.
Paris legyintett, intett Polydamásnak és azok elkezdtek vele futni a szekérúton Thymbra irányába és azon is túl – már közben adta ki a rendelkezéseket Atásnak és Helikáónnak, hogy milyen hírt vigyenek Trójába, és hova hozzák ki elé Helenét –, illetve versenyt futni, mert most Odysseusék is aktivizálták magukat, Odysseus akart először a nagymellű nimfához érni, akire gondolta, van némi befolyása, hogy jó irányba kondicionálja. Csak ravaszan, okosan, nőről van szó.

Odysseus előbb ért oda, mert ő csak bicegett és fájt a térde, nem volt béna. Arról nem is beszélve, hogy három és fél stádium után arra kocogott egy pylosi katasztrófaturista-raj lovon, Thrasymédés királyfival az élen, és tőlük kölcsönbe elkobozta a lovat. Ahhoz azonban nem ért eléggé előbb oda, hogy igazán el tudja mondani, mi a helyzet, sőt a nimfa éppen fürdött, és mire hajlandó volt elővakarodni neki a levendulaszagú dézsából, addigra már nem is neki vakarodott elő, és az ithakai a pásztorkunyhó háta mögé bújt a hideg bozótba embereivel, mert elölről a királyi hordszék jött föl Oinóné teljes elképedésére, aki kiejtette a kezéből a gyógyolajos szelencét, amivel éppen készült nyakát és mellét bedörzsölni.
Egyedül volt a házikóban – házikó! kunyhónak is alig lehet mondani, amely főleg a Skamandros és a Kebrén gyékényéből volt fonva, lényegében két ferde fal vagy inkább tető, hátul egy rekeszték, és kívülről őszönte sárral tapasztva, mely tavaszra letöredezett, s így nyaranta kellően szellőhűs lehetett. A ház hátához a szárnyék tapadt, amiben most a kecskék aludtak, de pásztora most nem volt a nimfának. Belül egyik sarokban nyílt tűz és konyhaedények, kémény nem volt, csak egy kaptárszerű fatetővel lefedhető tetőnyílás, a másikban a nagy franciaágy vagy inkább vacok a földön, illatos szénával, kakukkfűmorzsával és hasonlóval tömött dunyha alul s ilyenkor télen felül is, harmadikban a nimfa szövőszéke, amin a belső falakat mindenütt elborító szőnyegeket szőtte. A maradék helyet a szárított gyógynövényes és gyógyolajos állványok töltötték be, s most a tűzhely mellett a nagy dézsa állt, amelyben fürdött; a visszataszító kis hajlék, aminél Priamos pásztor-rabszolgái is jobban háltak, vastagon gőzölgött csodálatos illattól, amitől mégis olyan vonzóvá vált, mint egy királyi palota.
Paris kissé megkönnyebbülten lélekzett az illatoktól, és valami nosztalgiával nézett az odúra, amelybe évekig mindennap betért volt teázni, kecskesajtot enni és egy jót fetrengeni a dunyhán Oinóné jóillatú teste fölött, többnyire inkább alatt. Pontosan ez a szag volt akkor is, de a kutya tudta akkor, hogy az élete múlhat ennek a tömény belégzésén. A szag nem változott. A nimfa se. Igazából a fene tudta, nimfa-e, egy magányos lány, aki egy forrásnál élt az erdőben és azt állította, hogy a folyó az apja, de az, hogy ő se öregedett egy évet sem azóta, akárcsak a Hattyú, emellett szólt. Sőt, az odú se sokat változott, minden természeti törvény ellenére nem dőlt össze azóta se, bár romlott az állaga, amióta a kamasz Paris már nem javította a pusztuló vázgerendákat és gyékényeket. A rendetlenség még nagyobb volt.
Feltehetőleg azóta is folyamatosan voltak rászáradt ételmaradékok a nimfa három-négy edényén, amelyet képtelen volt rendesen elmosogatni, de ez most és itt mindegy volt neki.
Ó szent Smintheus isten, ezeket a szagokat!
Oinóné dermedten állt, félig becsavarva egy törülközőbe, libabőrös volt a hidegben, aztán tétován lehajolt a szelencéért, amelyből a java kifolyt; még a törülköző fele is lebomlott, az egész királyi kíséret láthatta a fél fenekét és a melle nagyobb részét. Kisebb részét és az arcát vastagszálú, dús sima barna haja, amely a derekáig legalább ért, eltakarta.
Amit ő látott, az viszont más volt, mint rég: egy harmincas, erős férfi, Apollónhoz hasonló, aki iszonyatosan tele volt vérrel, kívül rászáradva, és belül vöröslő lázzal égetve, szakadt katonai ruhában, melyből szőrös melle kilóg, bénán, és fél arca letakarva, mert a jelek szerint hiányzik. És mégis az a fiú volt, aki tizenhét éve elhagyta volt, visító hisztije sem bírta volt visszatartani.
Illetve, az utolsó pillanatban akkor méltóságot szedett volt magára és megmondta: “menj akkor, ahová akarsz... ha majd a halálodon leszel, visszatérsz a gyógyszereimért, az tuti.”
És úgy néz ki, hogy lőn.
Nem akart mondani semmit, a néma Nemesist akarta játszani, de önkéntelen hang jött ki széles, puha száján:
— Alexandros... mit akarsz?
Amannak volt ideje felkészülnie az úton, hogy hogy játssza el a bűnbánó férjet.
Fél-kábultan hátradőlve utazott, szaggatottan zihálva, reszketett. Egy felsőtestét megrázó idegrángással ült fel, és a remegő bal kezét nyújtotta előre:
— Arisbé! Arisbém! (Oinóné állítása szerint ez volt az igazi neve, melyet apjától kapott, csak a forrásáról nevezték el Oinónénak.) Visszajöttem, visszajöttem, nagykirály lettem azóta, de visszajöttem hozzád, mert csak te menthetsz meg, különben meghalok! Tévedtem, Arisbé, tévedtem, csak te, csak terád van szükségem és volt mindig, fogadj be!
Két huszonéves királyi herceg cipelte ide futólépésben, akiknek az arcukon folyt a víz, és mögötte jött Aineiás, aki az egész hegyoldal földesura, és három szerelemisten tartja a vállát, hogy egyenesen üljön. Csillogó vértű katonák és egy udvari orvos veszik körül. Nagyúr lett belőle, az biztos, és mire ment vele, haldoklik. És persze hogy ekkor végre eldobja az átkozott danaos k***t, a megrontóját, de már minek.
— Kicsit késő — mondta szándékolt hidegséggel. — Mit tehetnék én veled? Elhagytál, nem kellettem, én egyedül voltam tizenhét évig és vártam. Meguntam. (Hátul a rekeszték mögött hallgatózó Odysseus majdnem hangosan csuklott.) Egész éjjel szólt a kuvik az erdőben, tudtam, hogy valaki ma meghal.
— Ne, ne! — kiáltotta a lágetés. — Te megsegíthetsz, te megjósoltad egykoron! Mindent jóváteszek, visszatértem hozzád, te leszel az egyetlen királynőm, te leszel Trója nagykirálynője, Oinóné! Hibáztam, hülye voltam, mindig is tudtam, csak a büszkeség... nem engedte, hogy visszalépjek, hogy újrakezdjem az életet, pedig akkor is végig rád gondoltam... de nem késő, ha segítsz! Egyedül már csak meghalni tudok, de ha segítsz, újrakezdhetjük!
A nimfa megbűvölten nézte, nem tudta a szemét levenni róla, pedig feltett szándéka volt, hogy nem segít, hogy haljon meg egyedül, fizetségül a tizenhét évért, haljon csak meg...
Végül kényszerítette magát, hogy elfordítsa a fejét.
— Nimfám, királynőm, jósnőm, megmondtad, hogy te gyógyíthatsz csak meg, és majd akkor visszajövök...
— Elég jó orvosok a danaosok is, nem kellek ide én — felelte egész halkan Oinóné. — Úgy látom, kilőtték a szemedet, és ettől egyből elkezdtél látni. Majd csak meggyógyítnak tovább is. — Nekilátott, hogy áttekerje magán a törülközőt, és megpróbált nem visszanézni, vissza akart menni a tűzhöz, mihelyt nem lóg féloldalt ez a hülye rongy. A király nyelt egyet, ahogy végignézett a tekergőző testen; nem változott, teljesen jó lenne visszamenni hozzá, akár betartani az életéért kétségbeesetten tett ígéretet és Helené helyett őt venni fel, nem olyan, mint Helené, de illatos, üdebőrű, ápolt, nagy a szeme, nagy a melle, és egyébként karcsú, kislábú, picike a nő, mint akár a forrása. És már el is van takarva, menni fog!
Paris elvesztette maradék méltóságát, és szégyentelenül felugrott, hogy a vidéki kislány elé ugorjék, letérdeljen, térdét ölelje és úgy könyörögjön, hadd röhögjön rajta fél Trója és összes öccsei. Csak az ment ki a fejéből, hogy a jobb lába béna, és egyetlen lendülettel elzúgott a földön, és arccal a lány lábai elé ért a porba, amely telemente az ép szemét is, elöntötte a sáros könny.
Kétségbeesetten vinnyogta a nimfa nevét.
— Oinóné, megmérgeztek... segíts...
Ettől azt valahogy elöntötte az oktalan düh.
— Takarodj vissza a városodba, te... te király! — visította megvastagodott hangon. — Te nyomorék! Mit akarsz tőlem? Mit? Ne vinnyogj itt nekem, vinnyogtál volna akkor!
— Bocsáss meg, bocsáss meg, Oinóné — mondta az és megpróbálta a lábait átölelni, de fél kézzel még ezt se ment. Érezte, hogy a nő szándékosan még rúgja az arcába a port fürdés után sáros lábaival. — Nem én akartam, a sors, a Moirák, az istenek vittek magukkal, én nem tehettem, nem mertem, ó bár akkor a karodban haltam volna meg, ha már nem gyógyítsz meg, legalább hadd haljak meg most a karodban...
— Te istenek és emberek átka, meeenj innen, vissza a Helenédhez, menj és halj meg az ő ágyában, nem akarlak látni, lássa az, ahogy meggebedsz, te szerencsétlen! Gyógyítson meg az! Nyomorék! — Hangos sírásra fakadt és berohant a kunyhóba, bevetette magát a dunyhák közé és a fejére húzta az egyiket. A lába kilógott és rúgkapált.
Alexandros lágetést Erós isten és Aineiás emelték fel a porból és visszaültették a saroglyára, ahol úgy terült el, mint egy széttaposott béka, és a két fattyú öccse próbálta letörölgetni a sarat róla. Aineiás megindult befelé a kunyhóba nagy csörömpöléssel, erre felemelte a fejét és odaszólt neki:
— Aineiás!
Visszanézett.
— Most mit akarsz!
— Kihozom, a rohadt életbe!
— Minek?
— Mittudomén, vagy ráborítom a fejére az üstjét. El is vághatjuk a torkát, ki akadályoz meg?
— És akkor mi van? Te meg tudod mondani, melyik csodaszere mire való?
Aineiás arcán tehetetlen merevség látszott. Öreg vagyok, ügyetlen és reménytelen. Itt állok egy nő előtt és nincs ötletem, mit tegyek vele. A lágetés feje felett a bátyjaira nézett, szemrehányóan. Erós visszanézett és vállat vont.
— Naaa! — károgta rekedten halandó öccse.
— Há’ mé’, hát szerelmes, nem? — felelte gúnyos bárgyúsággal a másik kisisten, a törpe. — Hát ilyenek, amikor szerelmesek.
Erre elcsörtetett, le a domboldalon. Achátés utána, még előtte bejelentette ötletét:
— Azér’ legalább rágyújthatnók a viskóját. Vagy rádkenhetnők szisztematikusan minden szerét, fenség, valamelyik csak működik.
Paris fuldokolva röhögni kezdett, ami köhögésbe fúlt, és lila fejjel elhanyatlva közölte elhaló óhaját Erósszal, hogy vigyék vissza az anyjukhoz és Apollónhoz (aki nyilván azért nem jött velük, mert ő már annakidején ráfázott volt egyszer Oinónéval, mint egyébként majdnem minden nővel, és nehéz lett volna eldönteni, melyikük utálná inkább látni a másikat). Zordon némaságban cipelték vissza a thymbrai templomig, útközben a tanyákról, a thymbrai faluból kisereglettek az emberek és az út szélén toporogva döbbenten nézték a haldokló nagyurat, kezüket tördelve, nem tudták, szabad-e éljenezni, mirtuszágat lobogtatni, vagy most nem. A kíséret úgy látta, a lágetés nincs eszméletén, pedig csak lázálmai voltak és reszketett, de tudatában volt, hol van, és Erósékat maga mellett próbálta figyelni is. Az egyik azonban, mint szokta, nem beszélt, csak nézett, a másik folyamatosan trágár népdalokat dudorászott hamisan és a méteres kékeresén verte hozzá az ütemet, a harmadik pedig női hangon sírt, úgyhogy még azt se tudta eldönteni, ez most nem valami istennő-e.
A templom lábánál magához tért, és azt nyögte, hogy inni akar, úgyhogy letették a forrásnál, amelynél Achilleusszal áldozott volt nemrég. Előjött a pap és a tőle telhető könnyítő szereket ajánlgatta; a szentély ajtajában várták az istenek. Aphrodité leültette a forráshoz.
Paris ivott a forrásból, lefetyelt, mint aki belül is ég, a fejére szorította ép kezét, eltakarta iszonyatosan fájó szemehelyét, amit most kalózvezérekre emlékeztető fekete orvosi kötés takart, és rángatózott a mellkasa, mert viszketett, de nem volt mivel megvakarnia. A jobbját nem bírta emelni. Aztán újabb indokolatlan, prüszkölő nevetés, aztán odanézett, ahol ő még látta a két ellenséges istennőt.
— Királynők! — rikkantotta váratlan. — Hát sikerült! Elégedettek vagytok? — Még egyszer felült és szélesen vigyorogva, legyezőszerűen integetett két oldalra. Nem öregasszonynak és harcosnak látta őket, hanem ahogy akkor, a nagy vetélkedőn, olyan fiatalon, olyan teljes pompában. — De nem bántam meg! — kiáltotta még. — Akkor is én választottam jól... és a legszebb ölében fogok meghalni!
Visszafeküdt a Tenger Úrnőjének ölébe, és a két istennő eltűnt szeme elől, nem látta őket többé.

Ceterum censeo rem publicam esse delendam et regnum instaurandum.